2009.04.30. A világ legmultikulturálisabb metropolisza

Ha az ember hosszabb ideig er?ltetett menetben utazik, el?bb-utóbb rátör a mentális fáradtság. Nálam ez a pillanat fél évvel a indulás után jött el, pont amikor megérkeztem Ausztrália legnagyobb városába, Sydney-be. Megannyi ország ki tudja hány látnivalójával a hátam mögött hirtelen azt éreztem, hogy pihennem kell, mert belefáradtam az új dolgok befogadásába.

Azt kell mondjam, hogy az utazással járó rutinfeladatok (szálláskeresés és társai) ellenére szinte semmi állandóság nem volt az utóbbi hónapok mindennapjaiban. A környezet folyamatosan változott, nekem pedig a harminc év alatt megszokott monotónia egyre inkább hiányozni kezdett. Igazából semmit nem akartam jobban, mint egy kicsit egy helyben maradni. Nem elindulni, nem úton lenni, nem megérkezni, hanem egy helyben maradni.

Sydney bejárását emiatt az utolsó napokra hagytam, addig pedig a hostel környékén múlattam az id?t, leginkább írással és olvasással. Napjaim fénypontját általában egy-egy kiadós étkezés jelentette, de sok örömöm leltem a forgalom, a járókel?k, valamint a parkokban jógázó kínaiak bámulásában is. Egy rövid randevú erejéig egyszer még a repül?tér nemzetközi termináljára is kimetróztam, hogy az Új-Zélandról hazafelé tartó Ancsival találkozzak.

Az indulást megel?z? pár napban azonban er?t vettem magamon, és úgy-ahogy bejártam a város általam érdekesebbnek gondolt negyedeit. A négymilliós metropoliszban meglep? módon nem a multikulti jelleg volt a legizgalmasabb, hanem az az érzés, amit legutóbb a Húsvét-szigeten volt alkalmam megtapasztalni. Vagyis az, hogy a korábban csak fotókról ismert környezet ott hever a lábaim el?tt, karnyújtásnyira van a Harbour Bridge, mellette ott az Operaház, és így tovább.


A brit Arthur Phillip által létrehozott egykori fegyenctelep a XIX. század közepére vált igazi várossá (Ausztráliában els?ként), ekkorra ugyanis már rengeteg brit és ír bevándorló érkezett a kontinensre egy szebb jöv? reményében. A második világháborút követ?en az expanzió folytatódott, köszönhet?en els?sorban az Ázsiából betelepül? tömegeknek. A szélrózsa minden irányából érkez? szerencsevadászok révén Sydney mára Földünk legszínesebb metropoliszává fejl?dött, amely élhet?ség szempontjából állítólag az egyik legjobb hely a világon.

Ugyan a felmérések eredményeit akkor még nem ismertem, a városban lófrálva nekem is hasonló impresszióim támadtak. Sok az öböl, van annyi zöld park, amennyi a jóérzéshez kell, a lehet?ségek korlátlanok (az ország GDP-jének egynegyede itt termel?dik meg) és szemmel láthatóan az életszínvonallal sincsenek problémák (annak ellenére, hogy ez Ausztrália legdrágább városa).


Mivel Ausztrália él?világával korábban nem tudtam megismerkedni, jó ötletnek t?nt kifizetni negyven zöldhasút egy kombinált Sydney Aquarium és Sydney WildlifeWorld belép?jegyért. A kizárólag a kontinens él?világára fókuszáló tropikárium és állatkert végül egész átfogónak bizonyult, a kacsacs?r? eml?st?l a galléros gyíkon át a közönséges rókakuzuig mindenki felvonult.


A biológiaóra a közeli halpiacon folytatódott, ahol a halak és tengeri herkenty?k láttán azonnal kedvem támadt kotyvasztani valamit. Sajnos az árak letörték a kezdeti lelkesedést.


Sydney milliónyi turistájához hasonlóan én is felkerestem a legpopulárisabb nevezetességeket, így sétáltam a Harbour Bridge járdáján, bámészkodtam az Operaház körül, h?söltem a Royal Botanical Gardens fái alatt, kávéztam Circular Quay mellett, közben pedig szorgalmasan nyomkodtam a fényképez?gép gombjait.


Hogy a futuropolisz-feeling teljes legyen, Sydney belvárosában egysín? magasvasút is üzemel, bizonyos vonalakon pedig kétszintes metrókocsikban utazhatunk. A Kingsford Smith nemzetközi repül?térre például ilyennel mentem ki április harmadik napján, hogy elérjem a Dzsakartába induló gépet.