Roland írta,
4 óra 33 perckor,
Ausztrália témakörben.
Ha az ember hosszabb ideig erõltetett menetben utazik, elõbb-utóbb rátör a mentális fáradtság. Nálam ez a pillanat fél évvel a indulás után jött el, pont amikor megérkeztem Ausztrália legnagyobb városába, Sydney-be. Megannyi ország ki tudja hány látnivalójával a hátam mögött hirtelen azt éreztem, hogy pihennem kell, mert belefáradtam az új dolgok befogadásába.

Azt kell mondjam, hogy az utazással járó rutinfeladatok (szálláskeresés és társai) ellenére szinte semmi állandóság nem volt az utóbbi hónapok mindennapjaiban. A környezet folyamatosan változott, nekem pedig a harminc év alatt megszokott monotónia egyre inkább hiányozni kezdett. Igazából semmit nem akartam jobban, mint egy kicsit egy helyben maradni. Nem elindulni, nem úton lenni, nem megérkezni, hanem egy helyben maradni.

Sydney bejárását emiatt az utolsó napokra hagytam, addig pedig a hostel környékén múlattam az idõt, leginkább írással és olvasással. Napjaim fénypontját általában egy-egy kiadós étkezés jelentette, de sok örömöm leltem a forgalom, a járókelõk, valamint a parkokban jógázó kínaiak bámulásában is. Egy rövid randevú erejéig egyszer még a repülõtér nemzetközi termináljára is kimetróztam, hogy az Új-Zélandról hazafelé tartó Ancsival találkozzak.

Az indulást megelõzõ pár napban azonban erõt vettem magamon, és úgy-ahogy bejártam a város általam érdekesebbnek gondolt negyedeit. A négymilliós metropoliszban meglepõ módon nem a multikulti jelleg volt a legizgalmasabb, hanem az az érzés, amit legutóbb a Húsvét-szigeten volt alkalmam megtapasztalni. Vagyis az, hogy a korábban csak fotókról ismert környezet ott hever a lábaim elõtt, karnyújtásnyira van a Harbour Bridge, mellette ott az Operaház, és így tovább.

Sydney belvárosának fényei - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

A brit Arthur Phillip által létrehozott egykori fegyenctelep a XIX. század közepére vált igazi várossá (Ausztráliában elsõként), ekkorra ugyanis már rengeteg brit és ír bevándorló érkezett a kontinensre egy szebb jövõ reményében. A második világháborút követõen az expanzió folytatódott, köszönhetõen elsõsorban az Ázsiából betelepülõ tömegeknek. A szélrózsa minden irányából érkezõ szerencsevadászok révén Sydney mára Földünk legszínesebb metropoliszává fejlõdött, amely élhetõség szempontjából állítólag az egyik legjobb hely a világon.

Ugyan a felmérések eredményeit akkor még nem ismertem, a városban lófrálva nekem is hasonló impresszióim támadtak. Sok az öböl, van annyi zöld park, amennyi a jóérzéshez kell, a lehetõségek korlátlanok (az ország GDP-jének egynegyede itt termelõdik meg) és szemmel láthatóan az életszínvonallal sincsenek problémák (annak ellenére, hogy ez Ausztrália legdrágább városa).

Circular Quay és a belváros toronyházai.
Itt van értelme penthouse lakásokról beszélni.
Sydney nem tûnik betondzsungelnek.

Mindenki rohan valahová.
Esküvõi fotózás a vízparton.
Válságban belefér egy kis lazítás a zöldben.
Forrás: Szabadlábon

Mivel Ausztrália élõvilágával korábban nem tudtam megismerkedni, jó ötletnek tûnt kifizetni negyven zöldhasút egy kombinált Sydney Aquarium és Sydney WildlifeWorld belépõjegyért. A kizárólag a kontinens élõvilágára fókuszáló tropikárium és állatkert végül egész átfogónak bizonyult, a kacsacsõrû emlõstõl a galléros gyíkon át a közönséges rókakuzuig mindenki felvonult.

Ha akar, a kenguru meglepõen gyors tud lenni.
Dugong, a tengerek kérõdzõje.
A bekábult öreg harcos.
Forrás: Szabadlábon

A biológiaóra a közeli halpiacon folytatódott, ahol a halak és tengeri herkentyûk láttán azonnal kedvem támadt kotyvasztani valamit. Sajnos az árak letörték a kezdeti lelkesedést.

Odakint fertelmes halszag terjeng.
Bent viszont kárpótol a látvány.
Tisztított polip.

Kagyló, azonnali fogyasztásra.
Az étlapok megnevezései életre kelnek.
Leginkább a japánok vették.
Forrás: Szabadlábon

Sydney milliónyi turistájához hasonlóan én is felkerestem a legpopulárisabb nevezetességeket, így sétáltam a Harbour Bridge járdáján, bámészkodtam az Operaház körül, hûsöltem a Royal Botanical Gardens fái alatt, kávéztam Circular Quay mellett, közben pedig szorgalmasan nyomkodtam a fényképezõgép gombjait.

Nem csak a fotókon szép.
Nem kevés pénzért felmászhatunk a tetejére is (persze õrök és kötelek között).
Este az a böhöm nagy óceánjáró kifutott.

Szerencsés az, akinek a terasza az Operaházra néz.
Hasonlót már láttunk Chilében.
Érdekes módon ilyen épület mindenhol van.

Sydney hálás lokáció az egzotikus jármûvek kedvelõi számára.
Sok a víz, kell rá a taxi.
Ezernyi múzeum és kiállítás.

Ottjártamkor egyszer esett csak az esõ. Pont amikor sétára indultam.
Sydney Tower.
Az a délután kapás nélkül telt el.
Forrás: Szabadlábon

Hogy a futuropolisz-feeling teljes legyen, Sydney belvárosában egysínû magasvasút is üzemel, bizonyos vonalakon pedig kétszintes metrókocsikban utazhatunk. A Kingsford Smith nemzetközi repülõtérre például ilyennel mentem ki április harmadik napján, hogy elérjem a Dzsakartába induló gépet.

Az mindenkinek megvan, hogy korunk legméltóságteljesebb utasszállítóját, a kétszintes Airbus A380-at egymás feletti utasfolyosókon keresztül foglalhatja el a közel nyolcszáz utas? És az milyen, hogy a Singapore Airlines gépén a luxusosztályon tizenkét kétszemélyes hálószoba áll az utasok rendelkezésére?




Hozzászólások
Zimmey mondta [2009.05.02. 22 óra 27 perckor]:

Volt valami jele bármiféle motoros életnek Ausztráliában? Egyáltalán tudják odakint, ki az a Mick Doohan, vagy Casey Stoner?
Roland mondta [2009.05.03. 10 óra 06 perckor]:

Új-Zélandon és Ausztráliában eléggé erõs a motoros jelenlét, ráadásul egy halom stílusosan átépített kétkerekûvel találkozhat az ember, ami igazi felüdülés a magyar mainstream felhozatal után (kicsit "A leggyorsabb Indian" hangulata köszön vissza az utcákról). Igazság szerint a téma megérne egy posztot a Milestone.hu-ra, de erre kapacitásom már sajnos tényleg nincs. Arról meg, hogy odaát tudják-e, ki az a Casey Stoner, itt egy fotó:

http://href.hu/x/8x12




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?