2009.07.15. Ó, azok a szürke hétköznapok

A hosszútávú utazás egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az ember igencsak kritikussá válik az útjába kerülõ helyekkel kapcsolatban. Ahogy Hugh Hefnernek is egyre fiatalabb nyuszikra van szüksége a merevedéshez, a világutazót is egyre kevesebb dolog hozza lázba, és hajlamos fanyalogni még az olyan dolgokon is, amik mások számára, vagy egy másik mércével mérve egyébként egész kellemesek. Ennek volt tökéletes példája a Thai-öböl szigetein tett néhány napos látogatás, melynek végén akármennyire restellem is, de egy "semmi különös"-nél többre nem futotta.

Az odautazás átlagos mennyiségû szívással járt, amirõl egyrészt Surat Thani végtelenül szerencsétlen tömegközlekedése gondoskodott (a vonatállomás ugyanis a központtól keletre, nagyjából tizenöt kilométerre van, a hajóállomás pedig nyugatra, egy órányi autózásra), másrészt pedig az a tény, hogy a fenti végpontok között a turisták fuvarozására szakosodott mikrobuszos nyavajások már megint eljátszották velem az egyik legócskább transzfertrükköt, vagyis a remekül hangzó, ellenben nem létezõ csatlakozás tréfáját. Egy órákkal késõbb induló komppal aztán csak eljutottam Ko Pha-Ngan kikötõjébe, ahonnan rögtön az útközben lefoglalt szállásra zötyögtünk (a kompon ugyanis turistákon kívül szobaüzérek is utaztak).

A sziget az éjszakában meglepõen üresnek tûnt, ami részben az utószezonnak, részben pedig az aktuális holdállásnak volt köszönhetõ. Ismeretes, hogy Ko Pha-Ngan a rendes éves szezonalitáson túl egy másikkal is rendelkezik, amely a hold telítettségéhez és az azzal járó partikhoz igazodik. Utóbbiak közül a teliholdkor megrendezett "Full Moon Party" a leghíresebb, melynek szériája ― bár errõl több legenda is kering ― évekkel ezelõtt egy jól sikerült backpacker-búcsúbulival kezdõdött. Annak ellenére, hogy telihold idején fiatalok ezrei özönlik el a szigetet, a köztes alkalmak közel sem ennyire népszerûek, a "Half Moon" és "Black Moon" bulik inkább csak a többedik rókabõr unalmas esetei. Mivel az én látogatásom az utóbbira esett, a tengerparti buliban a hihetetlen drogkínálaton, a részegen robogózó német debellákon, a fehér turistalányt hajánál fogva rángató thai férfiakon és a tûzzel variáló artistákon kívül semmi érdekes nem volt.


Illetve mégis. Itt láttam a régió eddigi legjobb party-tetoválását: a sok neonszínben pompázó sárkány, gekkó és egyéb kreatúra közül messze kiemelkedett a 7-Eleven klasszikus logója. Aki esetleg nem ismerné: ez egy utalás az élelmiszerboltok McDonald's-ára, amely az Egyesült Államoktól Kínáig rengeteg helyen jelen van, és amelynek sztenderd minõsége, árukínálata egyfajta biztos menedék a megfáradt utazó számára. A láncról érdemes elmondani, hogy boltok számát tekintve még a Mekit is übereli, neve pedig az egykori nyitvatartási idõre utal.

Másnap a jól bevált séma szerint bérelt robogóval tettem egy kiadós kört a szigeten (csodák csodájára ezúttal nem áztam el), de a kirándulás végére azt kellett konstatálnom, hogy errõl a földdarabról nem csak az érdekességek, de még a szép tengerpartok is hiányoznak. Az alábbi fotók kizárólag a történelmi hûség miatt kerültek ide, nincs bennük az égvilágon semmi kattintásra érdemes.


Második állomásom, Ko Samui már csak méretébõl adódóan is több látnivalót tartogatott, nyilván ezzel magyarázható, hogy erre a szigetre turistából hatványozottan több jutott. Az igencsak sûrûn lakott nyaralóhelyen rögtön az elsõ este visszaköszönt több olyan jellegzetesség, melyekrõl korábban Thaiföldet megjárt ismerõseimtõl már hallottam, eddigi utazásaim során viszont még nem volt hozzájuk szerencsém. Például itt láttam elõször hetvenéves fazonokat hosszútávra lízingelt, huszonéves thai lányokkal korzózni, itt találkoztam elõször a turistáknak szervezett plasztik mûsorkínálattal (elefántrevü, krokodilshow, táncest, thai box viadal, nem is sorolom), itt gurultam végig elõször masszázsszalonokkal, sörbárokkal és éttermekkel szegélyezett tengerparti sétányokon (sok vendéglõ egyébként az utcáról meglepõen igényesnek tûnt), és itt volt alkalmam megállapítani azt is, hogy a transzszexuális thai prostik valójában mennyire könnyedén beazonosíthatók.


Ko Samui nyaralóktól hemzsegõ településeit, valamint ― már bocsánat, de ― unalmas tengerpartjait látva a sziget kevésbé zsúfolt részein kezdtem szórakoztató dolgok után nézni. Így bukkantam rá arra a mumifikált szerzetesre, melynek minden bizonnyal ijesztõ szemüregére gondos kezek egy Ray-Ban Wayfarer-t applikáltak, így jutottam el az anyatermészet világszerte ismert pikáns szoborvicceihez, így motoroztam dzsungelben úttalan utakon (amibõl olykor komplett szakaszok hiányoztak), így fotóztam erdõ mélyén megbúvó kõfaragásokat, aranyozott tengerparti Buddha-szobrot, klasszikus minekvan zsebkamerát, vicces feliratokat, meg még egy csomó mindent, ami ide sajnos már nem fért ki. Még mielõtt valaki megkérdezné, az elefántsétákat azok nevetséges és gagyi jellege miatt ignoráltam.


A thai szex-, és turistaipart jól reprezentáló szigetnek két nap után intettem búcsút, majd egy délután háromkor kezdõdõ és másnap tizenegyig tartó teherautós, iránytaxis, kompos, mikrobuszos, stoppos és vonatos kombinációval elzötyögtem Bangkokig. Az út egyetlen tanulsága számomra az volt, hogy fehér ember ne akarjon olyan fûszerezettségû tom yum levest fogyasztani, amit eredetileg thai szájíznek szántak, mert még napok múlva is csilipaprikával fog álmodni.


A Thai-öböl fenti szigeteitõl tehát a szívfájdalom legkissebb jele nélkül váltam meg, ami arra volt tökéletes bizonyíték, hogy bizony még egy világ körüli utazás során is akadnak "szürke hétköznapok".