Roland írta,
4 óra 27 perckor,
Reggel arra ébredtem, hogy megmozdul a busz, de sajnos csak a baleset helyszínéhez gurultunk közelebb. Míg én egyszerûen nem akartam elhinni, hogy tizenhárom óra alatt az égvilágon semmi elõrehaladás nem történt az ügyben, a venezuelaiak viszonylagos nyugalommal konstatálták a változatlanságot. Kérdezgettem az illetékeseket, hogy vajon hívtak-e már segítséget, vagy egyáltalán szóltak-e már bárkinek, hogy itt egy kamion elzárja az utat, de minden kérdésemre vagy egy nem, vagy egy vállrándítás volt a válasz.

Két órával késõbb egy nagyokos aztán kitalálta a tutit: a kamion két oldalán feltorlódott buszok utasai cseréljenek jármûvet! Egy újabb órányi várakozás és cókmókolás következett, de legalább folytathattuk utunkat Caracas felé. Türelmünk ekkorra már igencsak kezdett apadni, így a hõmérséklet emelkedésével az utasközönség köpködéseit, böfögéseit, szipogását kezdtük egyre nehezebben tolerálni. Amikor beültek mögénk egy doboz papagájjal, elõttünk pedig maga alá vizelt az ülés alá benyomorított csirke, nem tudtam kiverni a fejembõl Simonyi Albert ilyen szituációkban használatos arckifejezését.

A cserebusszal Ciudad Bolívarig jutottunk, ahol átültünk egy, az eredeti társaság által leszervezett (értsd: megrendelt és kifizetett!) taxiba, melynek kamikaze sofõrjével egészen a tengerparti Puerto La Cruzig autóztunk. Ott újabb buszcsere következett, majd röpke nyolc órával késõbb megérkeztünk Venezuela kriminálsztatisztikailag legveszélyesebb városába.

Hatvan órányi buszozás meglehetõsen furcsa tudatállapotba repíti az embert. Mi is zombiként bámultunk ki a fejünkbõl, miközben a hajnali utcákat jártuk szállások után fürkészve. Két városrészben is próbálkoztunk, elfogadható eredmény nélkül. Mivel energiánk és idõnk fogytán volt, ráadásul az esõ is elkezdett szakadni, úgy döntöttünk, nem erõltetjük tovább a dolgot, inkább veszünk két repülõjegyet Quitoba, és nyomulunk tovább, próbálva utolérni az eredeti útitervet.

Egy Metro Center nevû bevásárlóközpontban próbáltuk kibekkelni az üzletek nyitásáig hátralévõ néhány órát. Épp egy padon ücsörögtem, amikor egy középkorú férfi tökéletes angolsággal figyelmeztetett, hogy nem kéne a laptoptáskát letennem az ölembõl a padra, az errefelé gyakori "felkapom és elszaladok" bûnesetek miatt. Megköszöntem a tanácsát, majd válaszoltam az utazás során már ezerszer hallott kérdésre:

- Where do you come from?
- Hungary, Europe.
- Akkor biztosan meglepõdsz, hogy most magyarul válaszolok.

Tényleg meglepõdtem, hiszen egy héten belül már a második itt élõ magyarral futottunk össze. A rövid intermezzo után közös ebéd, majd egy igen hosszadalmas repjegyvadászat* következett. Dél is elmúlt, mire konkrétumok birtokában el tudtunk indulni a caracasi reptér felé. Utunk során több nyomornegyed mellett elhaladtunk, következzen néhány kép, kommentár nélkül.

Caracasi utcakép.
Nyomornegyed Caracasban.
Nyomornegyed Caracasban.
Forrás: Szabadlábon

Helyi idõ szerint este hatkor szállt fel a gépünk Caracasból, azaz sikerült a hatvan órás buszozást még egy fél napnyi hátizsákos bóklászással és hatórányi repüléssel megfejelni (bár ez utóbbi már igazán bagatell volt, még annak ellenére is, hogy Kolumbiában gépet kellett váltanunk). Az Ecuadorba érkezést követõ kétórányi emigrációs sorbanállást a poklok poklaként éltük meg, nem is akatam elhinni, hogy este tizenegyre sikerült egy normális hotelben végre álomra hajtani a fejünket.

*Kecskeméti Pálnak ezúton is köszönjük a megfáradt utazóknak nyújtott hathatós segítséget.




Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht msodik napja?