2009.01.18. A halál hatvan órája (2/2)

Reggel arra ébredtem, hogy megmozdul a busz, de sajnos csak a baleset helyszínéhez gurultunk közelebb. Míg én egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tizenhárom óra alatt az égvilágon semmi előrehaladás nem történt az ügyben, a venezuelaiak viszonylagos nyugalommal konstatálták a változatlanságot. Kérdezgettem az illetékeseket, hogy vajon hívtak-e már segítséget, vagy egyáltalán szóltak-e már bárkinek, hogy itt egy kamion elzárja az utat, de minden kérdésemre vagy egy nem, vagy egy vállrándítás volt a válasz.

Két órával később egy nagyokos aztán kitalálta a tutit: a kamion két oldalán feltorlódott buszok utasai cseréljenek járművet! Egy újabb órányi várakozás és cókmókolás következett, de legalább folytathattuk utunkat Caracas felé. Türelmünk ekkorra már igencsak kezdett apadni, így a hőmérséklet emelkedésével az utasközönség köpködéseit, böfögéseit, szipogását kezdtük egyre nehezebben tolerálni. Amikor beültek mögénk egy doboz papagájjal, előttünk pedig maga alá vizelt az ülés alá benyomorított csirke, nem tudtam kiverni a fejemből Simonyi Albert ilyen szituációkban használatos arckifejezését.

A cserebusszal Ciudad Bolívarig jutottunk, ahol átültünk egy, az eredeti társaság által leszervezett (értsd: megrendelt és kifizetett!) taxiba, melynek kamikaze sofőrjével egészen a tengerparti Puerto La Cruzig autóztunk. Ott újabb buszcsere következett, majd röpke nyolc órával később megérkeztünk Venezuela kriminálsztatisztikailag legveszélyesebb városába.

Hatvan órányi buszozás meglehetősen furcsa tudatállapotba repíti az embert. Mi is zombiként bámultunk ki a fejünkből, miközben a hajnali utcákat jártuk szállások után fürkészve. Két városrészben is próbálkoztunk, elfogadható eredmény nélkül. Mivel energiánk és időnk fogytán volt, ráadásul az eső is elkezdett szakadni, úgy döntöttünk, nem erőltetjük tovább a dolgot, inkább veszünk két repülőjegyet Quitoba, és nyomulunk tovább, próbálva utolérni az eredeti útitervet.

Egy Metro Center nevű bevásárlóközpontban próbáltuk kibekkelni az üzletek nyitásáig hátralévő néhány órát. Épp egy padon ücsörögtem, amikor egy középkorú férfi tökéletes angolsággal figyelmeztetett, hogy nem kéne a laptoptáskát letennem az ölemből a padra, az errefelé gyakori "felkapom és elszaladok" bűnesetek miatt. Megköszöntem a tanácsát, majd válaszoltam az utazás során már ezerszer hallott kérdésre:

- Where do you come from?
- Hungary, Europe.
- Akkor biztosan meglepődsz, hogy most magyarul válaszolok.

Tényleg meglepődtem, hiszen egy héten belül már a második itt élő magyarral futottunk össze. A rövid intermezzo után közös ebéd, majd egy igen hosszadalmas repjegyvadászat* következett. Dél is elmúlt, mire konkrétumok birtokában el tudtunk indulni a caracasi reptér felé. Utunk során több nyomornegyed mellett elhaladtunk, következzen néhány kép, kommentár nélkül.


Helyi idő szerint este hatkor szállt fel a gépünk Caracasból, azaz sikerült a hatvan órás buszozást még egy fél napnyi hátizsákos bóklászással és hatórányi repüléssel megfejelni (bár ez utóbbi már igazán bagatell volt, még annak ellenére is, hogy Kolumbiában gépet kellett váltanunk). Az Ecuadorba érkezést követő kétórányi emigrációs sorbanállást a poklok poklaként éltük meg, nem is akatam elhinni, hogy este tizenegyre sikerült egy normális hotelben végre álomra hajtani a fejünket.