A föld körüli utazás 366 napig, 5
óráig és 45 percig tartott.
óráig és 45 percig tartott.
2009.02.06. Akklimatizálódni márpedig kell
A következő napok eléggé rohanósra sikerültek. Éjszaka buszoztunk, nappal pedig különböző programokra neveztünk be. Trujilloba például hajnalban érkeztünk meg, ahol egyből nekiálltunk leszervezni a továbbjutást (központi terminál ugye sehol), majd jegyvásárlást követően betaxiztunk a központba, aznapi programok iránt érdeklődni. Végül egy egész napos túra keretében az ezerötszáz éves Moche templomokat és Chan Chan városának romjait néztük meg.
Ebédre chicharrónt fogyasztottunk, helyi sörrel és Inca Kolával leöblítve. Az aznapi kirándulást a Csendes-óceán partján tett rövid látogatással zártuk. Ez volt az első találkozásom a nagy vízzel.
Egy fagyis gyümölcskehellyel és néhány órával később újabb buszozás következett. Utunk ezúttal a háromezer méternél is magasabban fekvő Huaraz felé vezetett.
Az ötezer méternél is magasabb csúcsokkal büszkélkedő Fehér-Kordillerák lábánál fekvő településre hajnalban érkeztünk meg. Következtek a rutinfeladatok, vagyis a túra és a szállás leszervezése, amit szerencsére gyorsan, egy kalap alatt el tudtunk intézni. Mivel még volt pár óránk hátra tízig (az aznapi kirándulás kezdetéig), nem restelltünk szundítani egy keveset.
Még jó, hogy minden útikönyv hegyekbe történő utazás esetén felhívja az olvasó figyelmét az akklimatizáció lényegére, fontosságára és teendőire. Azaz első nap pihenjünk sokat, fogyasszunk bőségesen, igyunk sok folyadékot, rágcsáljunk kokaleveleket, satöbbi. Persze ebből nekünk egy sem volt meg, mégis nekivágtunk egy olyan gyalogtúrának, amely körülbelül 4.800 méterről ment fel egészen 5.200 méterig (a Pastoruri-gleccsert vettük célba). Na, a túra végére a kimerültségtől és a felkészületlenségtől én annyira rosszul lettem, hogy a szálláson másnap reggelig ki sem másztam az ágyból.
Pedig induláskor még nem volt semmi gond. Mikrobusszal mentünk fel a hegyekbe, egyszer meg is álltunk teázni, enyhítendő a magasságkülönbség okozta tüneteket. Az oxigénhiányt csak a gyaloglás kezdetekor, az első lépések után kezdtem érezni, a csúcs közelében lévő gleccsernél pedig már a fejfájástól a szédülésig minden bajom volt. Szerencsére egy pihenővel sokat sikerült javítani a helyzeten, a végére megjött a kedvem a szürreális környezet fényképezgetéséhez is.
Olyan magasságban sétálgatni, ami mondjuk Európában csak a Kaukázusban van, igazán nem mindennapi élmény. Ennek ellenére ki kell mondjuk, hogy a túrát bizony túltoltuk (a következő napokban vissza is vettünk a tempóból). Kipihenten, megfelelő előkészületekkel (folyadék, ruházat, stb.) azonban úgy érzem, semmi gond nem lett volna.
Forrás: Szabadlábon
Ebédre chicharrónt fogyasztottunk, helyi sörrel és Inca Kolával leöblítve. Az aznapi kirándulást a Csendes-óceán partján tett rövid látogatással zártuk. Ez volt az első találkozásom a nagy vízzel.
Forrás: Szabadlábon
Egy fagyis gyümölcskehellyel és néhány órával később újabb buszozás következett. Utunk ezúttal a háromezer méternél is magasabban fekvő Huaraz felé vezetett.
Kedves olvasók, gondolom már sejtik, hogy Peruban mi is az igazán varázslatos. Az ember eltölt egy napot a sivatagban sokszázéves romok között bóklászva, napnyugtakor koktélozva limbózik az óceán partján, éjszaka egy buszon hajtja álomra a fejét, reggel pedig már háromezer méterrel magasabban, havas hegycsúcsok között ébred. Velünk is így történt, azzal a különbséggel, hogy az előző napok szállásban szegény utazásai, valamint a tűző melegben bonyolított szervezkedések és kirándulások eléggé lemerítették elemeinket. A Huarazba vezető út emiatt számunkra igencsak nyögvenyelősre sikerült: sokalltuk a szerpentint, nyomott az ülés, zavartak az utasok, és még ki tudja, mi mindenbe kötöttünk bele. Mégsem bánom, hogy így alakult, hiszen az út során előforduló szívásokból eddig minden alkalommal sikerült tanulni valamit saját magunkról, igényeinkről, tűrőképességünkről, vagy éppen a bennünket körülvevő világ működéséről. Arról nem is beszélve, hogy határaink ilyenkor valamelyest mindig kintebb és kintebb tolódtak.
Az ötezer méternél is magasabb csúcsokkal büszkélkedő Fehér-Kordillerák lábánál fekvő településre hajnalban érkeztünk meg. Következtek a rutinfeladatok, vagyis a túra és a szállás leszervezése, amit szerencsére gyorsan, egy kalap alatt el tudtunk intézni. Mivel még volt pár óránk hátra tízig (az aznapi kirándulás kezdetéig), nem restelltünk szundítani egy keveset.
Még jó, hogy minden útikönyv hegyekbe történő utazás esetén felhívja az olvasó figyelmét az akklimatizáció lényegére, fontosságára és teendőire. Azaz első nap pihenjünk sokat, fogyasszunk bőségesen, igyunk sok folyadékot, rágcsáljunk kokaleveleket, satöbbi. Persze ebből nekünk egy sem volt meg, mégis nekivágtunk egy olyan gyalogtúrának, amely körülbelül 4.800 méterről ment fel egészen 5.200 méterig (a Pastoruri-gleccsert vettük célba). Na, a túra végére a kimerültségtől és a felkészületlenségtől én annyira rosszul lettem, hogy a szálláson másnap reggelig ki sem másztam az ágyból.
Pedig induláskor még nem volt semmi gond. Mikrobusszal mentünk fel a hegyekbe, egyszer meg is álltunk teázni, enyhítendő a magasságkülönbség okozta tüneteket. Az oxigénhiányt csak a gyaloglás kezdetekor, az első lépések után kezdtem érezni, a csúcs közelében lévő gleccsernél pedig már a fejfájástól a szédülésig minden bajom volt. Szerencsére egy pihenővel sokat sikerült javítani a helyzeten, a végére megjött a kedvem a szürreális környezet fényképezgetéséhez is.
Forrás: Szabadlábon
Olyan magasságban sétálgatni, ami mondjuk Európában csak a Kaukázusban van, igazán nem mindennapi élmény. Ennek ellenére ki kell mondjuk, hogy a túrát bizony túltoltuk (a következő napokban vissza is vettünk a tempóból). Kipihenten, megfelelő előkészületekkel (folyadék, ruházat, stb.) azonban úgy érzem, semmi gond nem lett volna.
Gondolták volna, hogy ötezer méteren csak feleannyi a levegő oxigéntartalma, mint a tenger szintjén? A Szikla.hu cikkében olvastam.
Hozzászólások
Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.
Ha mondandója van...