2009.03.26. A fotósok és természetjárók mekkája

A Torres del Paine nemzeti parkot a legtöbb útikönyv Chile els? számú látványosságaként említi. Bár a több mint hatezer kilométernyi partszakasszal rendelkez? ország a havas hegycsúcsoktól kezdve a világ legszárazabb sivatagán át a gyönyör?bbnél-gyönyör?bb nemzeti parkokig sok természeti csodát kínál, Chiléb?l egész egyszer?en nem érdemes úgy eljönni, hogy egy napot sem töltöttünk a 181.000 hektáros rezervátumban. Az nagyjából annyira lehet szívfájdító, mint Kambodzsából Angkor, vagy Peruból a Machu Picchu meglátogatása nélkül hazatérni.

Az már El Calafatéban tisztán látszott, hogy Chilére túl sok id?nk nem fog maradni az utazás során: a két és fél hónapig tartó dél-amerikai körút santiagoi befejezése el?tt maximum egy aprócska valparaísoi kitér? t?nt reálisnak. Arra, hogy mi a chilei f?várostól délre is kalandozzunk, és sorra vegyünk néhányat a nemzeti parkok tucatjai közül, már semmi esély nem volt. Mivel pénzünk ekkor még valamivel több volt mint id?nk, és a Torres del Paine El Calafate városából is elérhet?nek t?nt, úgy gondoltuk, megéri kifizetni a túra borsos ellenértékét (sokat és sikerrel alkudoztunk az ügynökségnél, de még így is fél fogsorunkat elvitte a kirándulás).

Másnap korán reggel jött értünk a furgon, melynek sof?rje elmondta, hogy bár légvonalban nincs messze a park, a járhatatlan utak miatt nagyot kell kerülnünk, tehát többórányi utazásra kell számítanunk. Mivel Dél-Amerikát addigra már jószerivel keresztben és hosszában is végigbuszoztuk, az újabb párszáz kilométer legy?rése laza ujjgyakorlatnak t?nt (f?leg minibuszban, alig néhány ember társaságában).

Nem gy?zöm eleget hangsúlyozni, hogy Patagónia mennyire eszeveszettül különbözik mindattól, amit európai utazóként eddig valaha is láttam. Már a Torres del Paine felé vezet? út is maga volt a gyönyör, nézzék.


Útszéli rókák, fürge vadnyulak, tóparton ácsorgó flamingók és sok más, számomra ismeretlen teremtmény mellett suhantunk el, élvezve a sárgásbarna táj és a fodros felh?k páratlan m?sorát. Els? megállónk az argentin határ?rség épülete volt, melynek hírértéke egy agresszív bolgár turistában (mert mi az, hogy sorba kell állni a kiléptet?pecsétért) és az unalmas téli munkanapokra utaló berendezési tárgyakban ki is merült.


Néhány kilométer senki földje után megkaptuk útlevelünkbe életünk els? chilei pecsétjét (amib?l kés?bb begy?jtöttünk még hetet, hamarosan kiderül, hogy miért), találkoztunk a Puerto Natalesb?l érkez? idegenvezet?vel, majd a kávé-, és cigiszünet befejeztével csavartunk tovább a park irányába.


Néhány perccel kés?bb aztán olyat láttunk, ami örökre bevés?dött az emlékezetünkbe. És ekkor még be sem léptünk a park területére...


A Parque Nacional Torres del Paine mintegy kétszázezer látogatót fogad évente. A rezervátumba látogató turisták gyakran többnapos gyalogtúrákon vesznek részt; a klasszikus, közel hetven kilométeres "W" kerül? például négy-öt napot vesz igénybe. Mivel nekünk sem id?nk, sem kedvünk nem volt ennyit túrázni (sátorral és egyebekkel felmálházva meg pláne nem), a park f?bb látványosságait összeköt? szakaszokat mikrobusszal, idegenvezet?vel tudtuk le. Ennek a megoldásnak megvolt az az el?nye, hogy két állkapocsszakító látnivaló között volt esélyünk magunkhoz térni valamelyest.


Gyorstalpaló kirándulásunkba azért egy néhány órás séta is belefért, melynek lényege a különös növényzettel és a csúcsokkal való közelebbi ismerkedés volt. A 2.800 méter magas Torres del Paine "csíkosságán" (azaz a különböz? k?zetek vertikális egymásra épülésén*) kívül számomra a helyben érzett magasságkülöngség is emlékezetes maradt; túránk mindössze egy-kétszáz méterrel vezetett a tenger szintje felett, fölénk viszont három kilométeres hegyek magasodtak. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk a folyamatosan fújó, rendkívül er?s szélr?l, valamint a szeszélyes id?járásról. Az Andok és a Csendes-óceán kombinációja ugyanis itt egész évben olyan kiszámíthatatlan viszonyokat produkál, hogy a túravezet?k reggelente még nagyjából sem tudják megmondani az aznapra várható id?járást (nekünk többé-kevésbé szerencsénk volt, el?z? nap állítólag végig esett).



A visszaúton kaptunk egy defektet a jobb hátsó kerékbe, aminek eredményeként még a reggelinél is nagyobbat kellett kerülnünk hazafelé (sof?rünk pótgumi nélkül érthet? módon nem akart kockáztatni a fent már bemutatott murvás utakon). Kárpótlásként viszont vethettünk egy pillantást a Fitz Roy havas csúcsára, igaz meglehet?sen távolról.

Este kilenc körül értünk vissza El Calafate-i szállásunkra, ahol a látottakat értékelve felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon nagyobbat üt-e a Torres del Paine, mint eddigi favoritunk, a perui Machu Picchu? Nos, ennyi hét távlatából azt kell mondjuk, hogy nem, így utazásunk legpengébb látványossága továbbra is az az inkák "elveszett" városa maradt.