Roland írta,
18 óra 55 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensrõl Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetõen kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérõ arcberendezésekbõl, ízekbõl, káoszból nyüzsgésbõl és szokásokból bõdületesen sok erõt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkezõ heteket, de inkább hónapokat fülig érõ vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkõzni azokat a régi, rossz beidegzõdéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás elsõ hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztõ, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
18 óra 40 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Az ázsiai kalandok taglalása elõtt röviden idézzük fel, mikrõl is számoltunk be a közelmúltban, hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensrõl a Távol-Keletre.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Sosem fogom elfelejteni azt az izgalmat, ami Chile fõvárosának repterén kerített hatalmába közvetlenül a továbbutazás elõtt. Magam sem akartam elhinni, hogy néhány óra múlva megérkezünk egy olyan szigetre, ami - sokadjára mondom, de nem lehet elégszer hangsúlyozni - valahol az isten háta mögött van, kilométerek ezreire a legközelebbi lakott területtõl. Arról, hogy a Húsvét-szigeten eltöltött egy hét örök élménnyé válhasson, a távoli lokáción kívül a polinéz kultúra és a misztikus örökség is gondoskodott. A néhány négyzetkilométernyi földdarab olyannyira érdekesnek bizonyult, hogy még hetekkel késõbb, a beszámolók készítése alatt is remekül szórakoztam. A motorozás már csak hab volt az amúgy sem ízetlen tortán.

Az egyébként még Chiléhez tartozó szigetrõl Óceánia kellõs közepére, Francia Polinéziába repültünk, ami elsõsorban a frenetikus látványvilág miatt maradt meg az emlékezetünkben. Egy hirtelen döntés eredményeként a hetet Bora Bora atolljának feltérképezésével kezdtük, amihez két másik, a reptéren megismert magyar utazó is csatlakozott. Hogy ne csak egyetlen sziget alapján alkossunk véleményt Franciaország tengerentúli közösségérõl, tettünk egy rövid látogatást Tahitin is (kihasználva a földrajzi közelséget, én még a szomszédos Mooreára is átkompoztam). Tárgyi bizonyítékként Francia Polinéziából egy igazgyöngyöt hoztunk magunkkal, a beszerzés történetét azonban õszintén reméljük, hogy még hosszú ideig sûrû homály fogja övezni.

Akár hiszik, akár nem, a paradicsomot is megunja elõbb-utóbb az ember. Elõtte nem gondoltam volna, hogy a víz, a fehér majdnem fehér homok és a kókuszpálmák együttese két hét után kifullad, és ugyanazokat a számokat kezdi elõrõl játszani újra és újra. Részben ennek, részben pedig felkészületlenségünknek tudható be, hogy következõ állomásunk minden volt, csak nem sikertörténet. A Fidzsi-szigeteken belül ugyanis nem olyan desztinációkat választottunk, amilyenekre valójában igényünk lett volna, így autentikus élmények helyett a mainstream-turizmus bûzös mocsarával találkoztunk. Ettõl függetlenül azért voltak pillanatok, amikor kiválóan éreztük magunkat, például sehol sem volt elõtte annyira meleg a tenger és annyira elbûvölõ a snorkelezés, mint Fidzsin.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és elmondani, hogy a Csendes-óceán szigetvilága legalább annyira lenyûgözõ és különleges, mint amennyire színes és magával ragadó a dél-amerikai kontinens. Eddigi utazási tapasztalataink alapján azt gondoljuk, hogy ez a térség a világ legjobb pancsolós helye ― mondjuk mindezt úgy, hogy külön-külön már volt szerencsénk a természet több hasonló mûsorát végignézni a Karib-tengertõl egészen Seychelle-ig. Nagyon úgy tûnik, hogy bolygónkon Polinéziánál egyszerûen nincs jobb hely a vízparti sütkérezésre, bár gyanítjuk, hogy Óceánia két másik hasonló régiója, Melanézia és Mikronézia élményben ehhez nagyon közel lehet.

Forrás: Szabadlábon

Az idillnek mindössze egyetlen hátránya van, mégpedig az, hogy viszonylag drágán mérik. Magyarországról szinte mindegy, hogy milyen koncepcióval vágunk neki a térségnek, így is, úgy is sokba fog kerülni a szépség. Világot kerülõ hátizsákosként elsõsorban a napi költségvetés miatt fõhet a fejünk, míg egyszeri kirándulóként inkább az idejutás anyagi része lehet aggasztó. Nem csoda ― kicsit elnézõen bánva a hosszúsági vonalakkal simán mondhatjuk, hogy mégiscsak a Föld túloldalán lévõ területekrõl beszélünk.

Utunkat Polinézia nyugati sarkában, Új-Zélandon folytattuk. Az elsõ néhány napot nagyvárosi felfrissüléssel töltöttük Auckland központjában, majd béreltünk egy mini-lakóautót, és azzal vágtunk neki a kétezer kilométeres körutazásnak. Pechünkre úgy túráztunk az országban, hogy Dél-Amerika látványvilága még élénken élt az emlékezetünkben, így az Északi-szigeten a természeti szépségek láttán gyakran csak legyintettünk. Idõhiány miatt a Déli-szigetet nekem nem volt alkalmam szemügyre venni, pedig az minden bizonnyal sokat javított volna a végítéleten. Összességében a kiwik hazája alulmúlta a várakozásaimat, sommásan akár azt is mondhatnám, hogy csalódás volt. Ráadásul végtelenül unalmas is.

A régióban utolsó megállóként Ausztrália következett. Búcsút intve a páros utazás hónapokig tartó elõnyeinek, erre a kontinensre immáron egyedül érkeztem. Brisbane-ben kezdtem, majd tettem néhány megállót a keleti parton, ahol fõleg a hullámlovaglás magukat félistennek gondoló gyakorlóin szórakoztam jókat. Mire fél évnyi hátizsákozás után Sydney-be értem, alaposan el is fáradtam, így közel egy hétig semmit nem csináltam, csak élveztem a világ egyik legélhetõbb városa által nyújtott kényelmet. Amint az a beszámolókból is kiderül, Ausztrália a látottak alapján számomra roppant meggyõzõnek bizonyult, mindenképpen kedves emlékekkel - és potenciális kivándorlási desztinációként - gondolok vissza rá.

Ez volt tehát az Ausztrálián és Óceánián átívelõ útvonal, melynek végén Dzsakartába, Indonézia fõvárosába érkeztem. Ezúttal csak egy országgal utaztam odébb, a túloldalon mégis egy gyökeresen más világ fogadott...



Roland írta,
6 óra 11 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Erre a cikkre
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
London, Mexikó és a Karib-tenger szigetvilága után megjártuk Dél-Amerikát is. Korábbi régiós összefoglalónk mintájára ideje áttekintenünk a kontinensen megtett útvonalat, felidéznünk élményeinket, tapasztalatainkat.

Egy ismerõsöm mondta egyszer, hogy õ végigdolgozta a papírgyárat így is, meg így is (közben mutatóujjával L-alakot rajzolva a terítõre). Nyolcvan napig, vagy ha úgy tetszik, közel három hónapig tartó dél-amerikai utazásunkról nekem is hasonlóan kellene nyilatkoznom, elvégre keresztben-hosszában átszeltük a földrészt, és annyi mindenbe kóstoltunk bele, amennyibe csak idõnk, energiánk, pénzünk engedte.

Eddigi bejegyzéseinkbõl talán már kiviláglott, hogy Dél-Amerika egy teljesen másik világ; Európával, vagy bármi mással hasonlóságot keresni abszolút felesleges. A távolságok hatalmasak (Brazíliában napokig mehetünk, mire elérjük a határt), a magasságok szédítõek (az Aconcagua közel hétezer méterrel nyúlik a tenger szintje fölé), a legek és szuperlatívuszok pedig hosszasan sorolhatók a hatezer kilométernél is hosszabb Amazonas folyó vízhozamától kezdve az Atacama-sivatag szárazságán át egészen a Galápagos-szigetek bámulatos élõvilágáig. Persze nem csak az érintetlen anyatermészet, a dél-amerikai vadon hívó szava az, ami miatt érdemes meglátogatni Földünk negyedik legnagyobb kontinensét. Hiszen megérteni azt, hogy a hatalmas szegénységgel küzdõ országok lakosai hogyan teszik mégis élhetõvé és boldoggá mindennapjaikat, vagy azt látni, hogy az ecuadori anya hogyan viszi hátán batyuba csavart gyermekét, mit és hogyan eszik a munkából hazafelé tartó bolíviai melós, milyen zenére tombol szilveszterkor a huszonéves perui fiatal, hogyan fog krokodilt a brazil bennszülött, és hogyan csencsel a venezuelai taxisofõr, az legalább akkora élmény, mint egy teherautó hátulján, csomagok között utazni a paraguayi éjszaka kellõs közepén.

Cuencai utcakép: a fehér kalap öltöztet, Pelé pedig örökké él - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

De van itt más is, ami említést érdemel Dél-Amerikával kapcsolatban. Például a földrész hatalmas kulturális öröksége inka városokkal, misztikus Nazca-vonalakkal, koloniál mûremekekkel, õslakos népcsoportok hagyományaival, Gabriel García Márquez és Che Guevara munkásságával, tangóval, bossa novával, meg még ki tudja mi mindennel együtt. Annyira színes és változatos ez a világ, hogy csak a látnivalók felsorolásából kijönne egy vaskosabb kötet.

» Még nincs vége, olvasson tovább!




Roland írta,
3 óra 14 perckor,
Összefoglalók témakörben.
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Ha hozzászólna, itt megteheti!
Az talán mindenkinek világos, hogy a Szabadlábon projekt Budapestrõl indult, majd egy rövid londoni kitérõt követõen Mexikóban folytatódott. Útvonalunk eddig viszonylag könnyen követhetõ volt, karibi kalandozásaink megértéséhez azonban mellékelünk egy térképet.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Mexikóból a Nagy-Antillák legméretesebb szigetére, Kubába repültünk. Két hét idõutazást követõen, a repülõjáratok kapcsán viszont problémáink adódtak, így néhány napot Jamaikában kellett eltöltenünk, amit végül egyáltalán nem bántunk meg.

A kaland ezután a Kis-Antillákon, pontosabban a Szélcsendes-szigeteken folytatódott. Szt. Martin fõleg a repülõgépek, Guadeloupe inkább a gyönyörû partszakaszok és a borzalmas hajóút miatt vált emlékezetessé.

A Dominikai Közösség és Martinique szigetét épp csak érintettük utazásunk során, a következõ igazi megálló Szt. Lucia volt, amely a Kis-Antillák Szélfelõli-szigetcsoportjához tartozik. Bár ottjártunkkor nem voltunk elkényeztetve túlságosan jó idõvel, mégis ez a földdarab nyerte el leginkább tetszésünket a Karib-térségen belül.

Egy héttel késõbb, egy felesleges barbadosi kitérõt követõen érkeztünk meg Trinidad szigetére, amit csak a Venezuelába induló komp miatt kellett beiktatni az útitervbe. Az imént vázolt útvonal a fenti térképre pillantva immáron könnyedén átlátható.

Ismerõsök többször kérdezték, hogy utunk során nekünk megvolt-e a karibi feeling. Nem, igazából nem volt meg a karibi feeling. Sõt, egyáltalán mi az a karibi feeling? Napsütés, tengerpart, pálmafák, helyi zene, rum, fekete lányok és jó hangulat? Fenét. Ilyen maximum a turisták részére elkerített vitrinekben, szállodasorokon fordul elõ. Ezek kirakat-jellege azonban erõsen eltér a helyiek életvitelétõl és roskadozó faviskóitól. Ne legyenek túl romantikus elképzeléseink egy karibi nyaralással kapcsolatban, itt is már régóta minden a pénzrõl és a turisták elõtti balettozásról szól.

Ha csak két hétre jövünk a Karib-tengerre, hogy megpihentessük munkában megfáradt testünket, még akár fantasztikusan is érezhetjük magunkat. Csak hozzunk sok pénzt (vagy egy "vastag" hitelkártyát), és már mehetünk is snorkelezni, búvárkodni, helikopterezni, hegyet mászni, mélytengerben horgászni, koktélbárban naphosszat ücsörögni vagy éppen gyémántokat vásárolni. Így akár felüdülve és kipihenten vethetjük bele magunkat újra az irodai tennivalókba, meg mesélhetjük a spanoknak péntek este, hogy mekkora királyság volt Dominika. Kispénzû hátizsákos utazóként azonban csak akkor jöjjünk a térségbe, ha valamit mindenképpen meg akarunk nézni (engem például épp egy hülye repülõtér érdekelt). Persze nem véletlenül kerüli el a legtöbb backpacker ezt a régiót, és nem véletlenül aludtunk mi sem annyiszor kocsiban. A Karib-tenger átkozottul drága, mégsem hatványozottan szebb, mint mondjuk egy európai sziget.

A poszt végére jöjjön néhány olyan apróság, amirõl a korábbiakban még nem ejtettünk szót. Például a szigetvilág hatóságai egytõl-egyig imádják a fekvõrendõröket. Ezekbõl ráadásul sokat és magasakat szeretnek építeni (ergo nagy sebességnél a futómûkiszakadás garantált). Mivel a térség szigetei a történelem során különbözõ hódítók gyarmatai voltak, a hivatalos fizetõeszközök is igen változatosak. Kubai peso, konvertibilis peso, jamaikai dollár, amerikai dollár, euró, kelet-karibi dollár, valamint Trinidad és Tobagó-i dollár egyaránt megfordult a pénztárcánkban. Érdekes az is, hogy a szigetvilágban majdnem mindenütt jelen van a patois nyelv (nyelvjárás, nyelvváltozat?), amely bár majdnem teljes mértékben az angol nyelven alapul, megérteni mégis alig lehet. És az a sok fejen hordott teher! Almával teli ládát elengedett kézzel és ilyen méltósággal vinni még sehol sem láttam elõtte.

Be kell valljuk azt is, hogy a homok a Karib-tenger szigetein sem fehér, mégha a fotók máshogy is láttatják. Ettõl függetlenül mi továbbra is bizakodva nézük Francia Polinézia irányába, talán majd ott, hátha...