Roland írta,
10 óra 20 perckor,
Vietnam témakörben.
A Saigon-Hanoi szakasz leküzdésére kétféle buszos megoldás létezik. Az egyik az "open tour" modell, amivel gyakorlatilag hop on - hop off jelleggel utazhatunk a végpontok között, meghatározott útvonalon, fix menetrend nélkül. Kényelmes megoldás, de egyfajta elõzetes elkötelezettséget jelent egy társaság irányába, amihez nekem semmi kedvem nem volt. A nagyjából huszonöt zöldhasúba kerülõ verzió helyett én inkább a másik megoldást választottam, ami ad hoc buszjegyeket jelentett, ezúttal Mũi Né és Hội An között.

Vietnam elõtt azt gondoltam, hogy a buszos turizmus terén sok újat már nem tartogat számomra a világ, elvégre ki tudja hány ezer kilométert és hetet gurultam így végig a dél-amerikai kontinensen. Ismertem már jól a késve indulás természetességét, a lerohadó buszok kellemetlenségét, a fülsüketítõen ordító folklórt, a film felénél újrainduló DVD-t, a kényelmetlenül szûkös ülést ― legtöbbjükre volt is már jól begyakorolt ellenszerem. Ágyakkal felszerelt busszal viszont itt találkoztam elõször. Sajnos Mũi Né és Hội An között nekem nem a Saigonban látott verzióhoz volt szerencsém. Abba ugyanis egyszemélyes, jól kuckózható, korlátokkal szegélyezett emeletes ágyak voltak beépítve, míg az én járatom amolyan félmegoldásként mûködött: az ötven centi széles ülések egy részét le lehetett dönteni vízszintes közelire, másokat meg nem. Én egy drágább, fekvõnek mondott ülésre vettem jegyet, mert a jegyirodában a Saigonban látott buszok kényelmére számítottam (jegyet csak utazási irodában lehet venni elõzetesen, olyan fénykép alapján, aminek általában köze sincs ahhoz a járgányhoz, ami végül felveszi az utast).

Az értelmetlenül hidegre légkondicionált busz nem volt annyira rossz, mint Venezuelában, így azzal még valahogyan megbirkóztam. A mellettem fekvõ vietnami legény már sokkal jobban zavart. Mivel a helyiek intim szférája a nullához konvergál, nem egyszer ébredtem arra, hogy a térde a hátamban van, vagy a keze épp a vállamon. De én még hálát adok a sorsnak, hogy az ülésválasztáskor nem leghátra kerültem. A busz végében a négy vietnami között hánykolódó lány nem csak a gödrök keltette pattogás miatt fog élete végéig emlékezni arra a szakaszra, hanem azért is, mert vele a hozzám hasonló dolgokon kívül még sokkal bizarabb dolgok is történtek. Hogy csak egy apró finomságot említsek: néha arra ébredt, hogy a mellette fekvõ srác álmában a lány hajfürtjeit csavargatja.

Ezek a buszjáratok jellemzõen egy lehúzós szálloda elõtt rakják ki a jónépet, ahol általában csak a legfáradtabbak szállnak meg. Akiben még van egy kis erõ, az elballag az utcában sorakozó más vendégházakhoz, alkudozik egy sort, aztán megköti a pár éjszakára szóló boltot. Meglepõ módon a mi buszunk egy teljesen rendben lévõ szállás elõtt fékezett, ahol nyolc amerikai dollárért tiszta, takaros, ablakos és légkondis szobát kaptam. A földszintem még ingyen WiFi is mûködött.

Hội An egykoron kiemelten fontos kikötõváros és kereskedelmi központ volt, a kínaiak és a japánok úgy tartották, hogy a XVIII. században leginkább itt volt érdemes csencselni az egész délkelet-ázsiai régión belül. Hội An virágzásának azonban a Thu Bon folyó eliszaposodása és politikai érdekharc egyszer csak véget vetett, és ahogy a kereskedelem egyre inkább a közeli Ðà Nẵng kikötõjébe helyezõdött át, úgy állt meg az idõ Hội An utcáin. Az egykoron aktívan boltoló kisváros ma igazi turistalátványosságként mûködik: a világörökség részét képezõ óváros árnyas utcái, a kézmûvesek és ruhakészítõk színes üzletei, a lampionokkal teli vendéglõk, a verandán bámészkodó százéves nyugdíjasok, a rizskalapos piaci kofák, a kínai és japán motívumokkal teli építmények minden látogatót le tudnak kötni hosszabb-rövidebb idõre.

Az óváros utcái.
A kínai és japán befolyás sok helyen visszaköszön.
Nemzeti lobogó és lampion.

Laid-back lifestyle.
Az óvárosban egymást érik a kézmûves üzletek.
Ebben a melegben jól jön egy kis árnyék.
Forrás: Szabadlábon

Hội An utcáin biciklizve érdekes vietnami sajátosságokkal találkoztam. Ugyan Saigonban láttam már egy-két furcsa foglalkozást (például út mellett ücsörgõ levegõárus), de ezek mind semmik voltak a mérleges emberhez képest: õ volt az a fazon, aki egy kiszuperált fürdõszobamérleggel a hóna alatt járta az utcákat házról házra, mindössze néhány dongért kínálva a fürdõszobákból esetleg hiányzó funkciót. Hội An utcáin szerencsére még egész sokan hordják azt a tradicionális nõi viseletet, melynek eredeti neve Áo Dài. Ez a szûk vietnamikum csinosabb lányokon, rizskalappal megspékelve mutat igazán jól (nota bene, a népesség nyolcvan százaléka harmincöt év alatti). Annak ellenére, hogy az óváros a motorizált forgalom elõl úgy-ahogy le van zárva, a hetvenezernyi lakos többsége azért robogón közlekedik. Ekkora piacon már nyilvánvaló, hogy a motordoktor házhoz jön. Mutatom a kapcsolódó képeket.

Õ volt a mérleges ember.
Rizskalappal jobb.
Amikor a motordoktor házhoz jön.
Forrás: Szabadlábon

A város utcáin annyi szeretnivaló apróságot találtam, hogy a szûkös idõkeretembõl a közeli csam romvárosra már nem is pazaroltam idõt (Borobudur, Prambanan és Angkor után ez már amúgy sem adott volna annyi pluszt). Inkább jókat sétáltam a kézmûvesboltokkal, szabóságokkal, könyvárusokkal, szentélyekkel, múzeumokkal és sörözõkkkel teli utcákon. Utóbbiakban ― mint Vietnamban szinte mindenütt ― fillérekért mérték az életmentõ, jéghideg nedût. Bátrabbaknak kínáltak kígyópálinkát is.

Mivel robogót olcsón itt sehol nem találtam, maradtam a kerékpáros városnézésnél. Trópusi klímában tekerni sajnos negyedannyira sem felemelõ érzés, mint csavarni egyet a gázmarkolaton, ezért a belváros határánál messzebb nemigen jutottam. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha bírtam volna tüdõvel, még egy rakás további érdekességgel találkoztam volna. Árnyék és folyadék hiányában viszont a supply chain management helyi értelmezésénél sajnos fel kellett adnom a küzdelmet.

Forrás: Szabadlábon

Bár a júniusi hõség szinte elviselhetetlen volt, annak azért kifejezetten örültem, hogy Hội Anba nem néhány hónappal késõbb érkeztem: a szeptemberi Ketsana tájfun elég csúnyán elbánt ezzel a településsel is.

Végül addig-addig ízlelgettem ennek a multikulturális ékszerdoboznak a hangulatát, hogy Hanoi elõtt más városok felkeresésére már nem maradt idõm. Kicsit sajnáltam, hogy Huế ezúttal kimaradt, de vigasztalt a tudat, hogy érdemes legközelebbre is hagyni valamit. Vietnam korábbi fõvárosában mindössze annyira álltam meg, hogy buszt váltsak, aztán zötyögtem is tovább észak felé ― természetesen fagyosra hûtött busszal, kátyús úton, vesébe térdelõ hálótárs mellett.



Hozzszlsok
Gergõ mondta [2010.03.18. 10 óra 17 perckor]:

Hello, mikor jön a következõ vietnami bejegyzés?




Ha mondandja van...










Melyik a ht msodik napja?