2010.02.03. Robogósok Mekkája

Legutóbb ott hagytam abba az események tudósítását, hogy Kambodzsa fővárosából útnak indultam a vietnami Ho Si Minh-város (vagy ahogy itt mindenki nevezi, Saigon) felé. A világ körüli utazás során egyszer már volt időutazás jellegű élményem, akkor Mexikóból utaztam Kubába. Saigonba érve hasonló érzésem támadt, csak épp ellenkező előjellel: itt ugyanis kiválóan látszott, hogy a véres polgárháború rémálmából ébredező kambodzsai főváros mivé fejlődhet majd néhány évtizeddel később. Határátlépés és pár órányi buszozás után egy toronyházakkal teli metropoliszban találtam magam, ahol a pezsgő atmoszféra elsőre mindössze annyiban különbözött Bangkoktól és Kuala Lumpurtól, hogy itt az összes tuk-tukot és indiai taxit egy láthatatlan kéz robogókra cserélte.

Autóbuszunk az olcsó szállodákkal teli turistaövezet szélén parkolt le. Mivel fáradt voltam és a térképen sem sikerült elsőre betájolnom a pozíciómat, egy fiatal angol hátizsákos társaságában meghallgattam a megállóban várakozó robogós horda ajánlatait. Nevetséges áraik többségét arcvesztés nélkül sajnos nem lehetett visszautasítani, sőt, volt közöttük olyan, aki szabályosan hisztizett az őszinte vélemény hallatán. Végül két fuvarossal csak sikerült megállapodnunk egy ésszerűnek gondolt fuvardíjban, de egy háztömbkerüléssel és két perccel később arról az ügyletről is kiderült, hogy átverés. Mivel időközben ránkesteledett és még a szállodasor végigjárására is kellett energiát tartalékolnunk, nem álltunk le balhézni azért a maréknyi vietnami dongért. Jó és olcsó szobát szerencsére gyorsan sikerült keríteni, az árban még az ingyen WiFi is benne foglaltatott. Ezt kihasználva az éjszaka jelentős részét blogolással töltöttem, amit rögtönzött szobatársam vélhetően nem vett túl jó néven. Reggel ugyanis kiköltözött és többet nem hallottam felőle. Saigon turistaközpontjában, a Phạm Ngũ Lão környékén egyébként nagyon sok a keskeny, magas építésű, lift nélküli szálloda. Mi is ilyenben laktunk, valahol az ötödik emelet magasságában.

Az elintézendők kipipálása (pl. kínai vízum beszerzése, programlehetőségek átnyálazása, ruhatisztítás) után jöhetett a városnézés, természetesen bérelt robogó nyergéből. Saigon hangulatának körülírását legjobb egyből itt, a robogóknál kezdeni. Ázsiában sokfelé találkoztam már motorosok áradatával, de amit ebben a hétmilliós nagyvárosban láttam, az minden várakozásomat felülmúlta. Kétkerekűek ezrei zsongnak az utcákon, a polifonikus tülkölés állandó, recegnek a kétüteműek, morognak a négyüteműek, bámulatos ügyességgel fésülődnek egybe a sávok, nem alszik el senki a lámpáknál és az egész valahogy akadozás nélkül, hatékonyan hömpölyög. Volt, hogy csak leálltam a padka mellé, és bámultam a forgatagot.


Észrevették, hogyan soroltak be 0:19-nél a balról merőlegesen érkező motorosok? És a forgalmat keresztező fehér robogós 0:32-nél megvolt? Vagy a bambuszrúdra lógatott portékákat vállon cipelő rizskalapos nénike a legvégén? És ez még egy tágasabb körforgalom volt a Bến Thành piac környékén, az igazi látványosság az, amikor egy nagyobb kereszteződésben az egészet megfogja egy lámpa.

Saigoni beszámolókban gyakran olvasni, hogy a gyalogos turisták félnek átkelni az úttesten ilyen körülmények között. Aggodalmuk szerintem indokolatlan, a helyi motorosok ugyanis annyira jól kenik, hogy baleset bekövetkeztétől egy határozott mozdulatokkal lépdelő idegennek aligha kell tartania. Itt a csecsemők az anyatejjel együtt szívják magukba a benzingőzt, a robogó legalább annyira része a mindennapoknak, mint a gyaloglás. Nem hétvégi divatmotorosokról beszélünk; a semmiből lezúduló monszuneső közepette ezek a vékonyka vietnamiak nullára kopott gumikkal is jobban döngetnek, mint odahaza egy napsütéses vasárnapi pályanap menőinek többsége. Motoros ruházat nélkül, vékony ingekben, zokni nélküli cipőkben vagy vietnami papucsokban gurulnak, ha pedig elkezd zuhogni, csak előkapják az esőruhát, de a tempó egy szemernyit sem változik. Amint az Nagy Eszter galériájából látható, Vietnamban még az anyagmozgatási feladatok jelentős részéhez is a kétkerekűeket hívják segítségül.

Na és a csajok? Nos, ők sem restek húzni egy kövéret a nyeregben! Férfitársaiktól ilyen téren mindössze annyiban különböznek, hogy bőrüket igyekeznek megóvni a napsütéstől, így legtöbbször hosszú ruhában és vállig érő kesztyűben csapatnak (úgy tűnik, itt az arisztokrata bőrszín a menő). Ha bukósisakot nem is, arcmaszkot azért sok saigoni motoros hord ― negyven fokban, magas páratartalom mellett ugye a szmog is nagyobbat üt. A robogók hihetetlen mennyiségét az is igazolja, hogy Saigonban vannak emberek, akik kizárólag kétkerekűek pumpálásával keresik meg a napi betevőt. Ő például egy közülük.


Érdekes módon a járművek mellett a gyalogosok is az úttesten közlekednek, mivel a járdán legtöbbször az üzletek portékái vannak közszemlére téve, vagy épp a vendéglő konyhája üzemel ott, néhány asztal és szék társaságában. Ez a hajnalban készült fotó elég jól visszaadja a jellegzetes vietnami utcaképet: óvodába illő székeken szandálban és papucsban reggeliző vendégek, körülöttük kerékpár, rizsestál, szójaszósz, kerékagyba hegesztett promóciós napernyő, seprű, mosogatóvödör, pizsamás asszonyok, satöbbi ― és ez csak az utca egyik szeglete volt.

Az egykori halászfaluból lett nagyváros körbemotorozását végül pár nap alatt abszolváltam, itt szerencsére nincsenek akkora távolságok mint mondjuk Dzsakartában. Elgurultam a francia gyarmatosítók által emelt épületekhez (a postahivatal vagy a saigoni Notre-Dame láttán megérti az ember, miért hívták ezt a helyet Kelet Párizsának), pagodától pagodáig kóvályogtam Cholon (a helyi kínai negyed) kaotikus utcáin, meglátogattam az Újraegyesítési Palotát, melynek kapuját 1975-ben a kommunisták tankokkal nyitották ki, bámészkodtam toronyházak és luxusüzletek árnyékában, lógattam a lábam a folyóparton, és felkerestem még egy halom, útikönyvek által javasolt látnivalót, ügyelve arra, hogy azért legközelebbre is maradjon valami. Jó szokásomhoz híven motorozás közben itt is sikerült bőrig ázni néhányszor.


A kommunista vezér nevét viselő város egyébként meglepően zöld. Az árnyas utcákon egymást érik a jobbnál-jobb éttermek, melyekben mindössze néhány dollárt kell fizetnünk az isteni vietnami konyha remekeiért, az olcsó és hideg sör csúszósságát pedig a trópusi hőség szavatolja. Az ország legsűrűbben lakott és legnépesebb települése éjjel-nappal lüktet, mindenki rohan valahová, igyekszik megcsinálni a saját maga kis szerencséjét. És bár a kormányzati épületeken még vörös zászló és sárga csillag hirdeti büszkén a szocialista államformát, valójában a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta Vietnam a kapitalista jövőbe tart, ráadásul mindezt egyre gyorsuló léptekkel teszi. A vörös (és véres) múltból ittragadt emlékeken, a kínai és nyugati kultúrák hatásán, a nagyszerű éttermeken, a filléres prostituáltakon, az olcsó drogokon és a fülledt trópusi káosz-hangulaton kívül még ezernyi oka van annak, hogy Saigon az egyik legszexibb úticél a Vietnamba látogató turisták számára.


Ho Si Minh-városban legalább annyi hamis könyvet árulnak, mint amennyi másolt CD-t Quitoban. A mozgóárusok terítette kiadványok között akadnak igazi gyöngyszemek is, én például hat eurónyi dongért* nem tudtam nem elhozni a Lonely Planet Kína c. útikönyvét. Igaz, nem a legfrissebb kiadás volt (ebből a nagy testvérnél később még adódtak gondok), és nem is a legjobb minőségű, a célnak azért megfelelt. Meg hát spóroltam vele több ezer forintot, ami hátizsákosként azon a napon igencsak megédesítette a délelőttömet.


A fénymásolt útikönyvvel megspórolt pénzt egyébként rekreációra terveztem fordítani. Egy taxissal el is vitettem magam egy masszázsszalonba, de amint a kurzus felénél kiderült, hogy én bizony nem fogom kérni a "vándorló vietnami kéz" extra szolgáltatását, az épület előtt várakozó, jutalékra számító fuvaros tajtékozva fenyegetőzött, haveri galeri által kivitelezett testi fenyítést kilátásba helyezve. A fenyegetőzés végül nem hajlott tettlegességbe, de tény, hogy akár rosszabbul is végződhetett volna a történet.

Egyik saigoni estém különösen emlékezetes maradt. Épp valamelyik családtagomnak magyaráztam telefonon keresztül, hogy ez a város mennyivel előrébb tart, mint a kambodzsai Phnompen (jó a kaja, olcsón lehet tiszta szobát találni, nincsenek bogarak, stb.), amikor a laptop melletti fehér párnán átsuhant egy akkora csótány, amekkorát utoljára talán csak a maláj-thai határon láttam. A gyufásdoboznyi dögöt végül csak több órányi munka, bútorszerelés és kőkemény vegyszeres kezelés árán tudtam eliminálni, és mire végeztem, odakint már pitymallott. Mivel álmos nem, éhes viszont annál inkább voltam, nyakamba vettem a várost. Egy utcai árusnál vásárolt pho felett néztem az ébredő saigoni utcát, és azon morfondíroztam, hogy vajon merre lenne érdemes tovább folytatni a vietnami utazást.