Roland írta,
12 óra 15 perckor,
Vietnam témakörben.
Legutóbb ott hagytam abba az események tudósítását, hogy Kambodzsa fõvárosából útnak indultam a vietnami Ho Si Minh-város (vagy ahogy itt mindenki nevezi, Saigon) felé. A világ körüli utazás során egyszer már volt idõutazás jellegû élményem, akkor Mexikóból utaztam Kubába. Saigonba érve hasonló érzésem támadt, csak épp ellenkezõ elõjellel: itt ugyanis kiválóan látszott, hogy a véres polgárháború rémálmából ébredezõ kambodzsai fõváros mivé fejlõdhet majd néhány évtizeddel késõbb. Határátlépés és pár órányi buszozás után egy toronyházakkal teli metropoliszban találtam magam, ahol a pezsgõ atmoszféra elsõre mindössze annyiban különbözött Bangkoktól és Kuala Lumpurtól, hogy itt az összes tuk-tukot és indiai taxit egy láthatatlan kéz robogókra cserélte.

Autóbuszunk az olcsó szállodákkal teli turistaövezet szélén parkolt le. Mivel fáradt voltam és a térképen sem sikerült elsõre betájolnom a pozíciómat, egy fiatal angol hátizsákos társaságában meghallgattam a megállóban várakozó robogós horda ajánlatait. Nevetséges áraik többségét arcvesztés nélkül sajnos nem lehetett visszautasítani, sõt, volt közöttük olyan, aki szabályosan hisztizett az õszinte vélemény hallatán. Végül két fuvarossal csak sikerült megállapodnunk egy ésszerûnek gondolt fuvardíjban, de egy háztömbkerüléssel és két perccel késõbb arról az ügyletrõl is kiderült, hogy átverés. Mivel idõközben ránkesteledett és még a szállodasor végigjárására is kellett energiát tartalékolnunk, nem álltunk le balhézni azért a maréknyi vietnami dongért. Jó és olcsó szobát szerencsére gyorsan sikerült keríteni, az árban még az ingyen WiFi is benne foglaltatott. Ezt kihasználva az éjszaka jelentõs részét blogolással töltöttem, amit rögtönzött szobatársam vélhetõen nem vett túl jó néven. Reggel ugyanis kiköltözött és többet nem hallottam felõle. Saigon turistaközpontjában, a Phạm Ngũ Lão környékén egyébként nagyon sok a keskeny, magas építésû, lift nélküli szálloda. Mi is ilyenben laktunk, valahol az ötödik emelet magasságában.

Az elintézendõk kipipálása (pl. kínai vízum beszerzése, programlehetõségek átnyálazása, ruhatisztítás) után jöhetett a városnézés, természetesen bérelt robogó nyergébõl. Saigon hangulatának körülírását legjobb egybõl itt, a robogóknál kezdeni. Ázsiában sokfelé találkoztam már motorosok áradatával, de amit ebben a hétmilliós nagyvárosban láttam, az minden várakozásomat felülmúlta. Kétkerekûek ezrei zsongnak az utcákon, a polifonikus tülkölés állandó, recegnek a kétütemûek, morognak a négyütemûek, bámulatos ügyességgel fésülõdnek egybe a sávok, nem alszik el senki a lámpáknál és az egész valahogy akadozás nélkül, hatékonyan hömpölyög. Volt, hogy csak leálltam a padka mellé, és bámultam a forgatagot.

Forrás: Szabadlábon

Észrevették, hogyan soroltak be 0:19-nél a balról merõlegesen érkezõ motorosok? És a forgalmat keresztezõ fehér robogós 0:32-nél megvolt? Vagy a bambuszrúdra lógatott portékákat vállon cipelõ rizskalapos nénike a legvégén? És ez még egy tágasabb körforgalom volt a Bến Thành piac környékén, az igazi látványosság az, amikor egy nagyobb keresztezõdésben az egészet megfogja egy lámpa.

Saigoni beszámolókban gyakran olvasni, hogy a gyalogos turisták félnek átkelni az úttesten ilyen körülmények között. Aggodalmuk szerintem indokolatlan, a helyi motorosok ugyanis annyira jól kenik, hogy baleset bekövetkeztétõl egy határozott mozdulatokkal lépdelõ idegennek aligha kell tartania. Itt a csecsemõk az anyatejjel együtt szívják magukba a benzingõzt, a robogó legalább annyira része a mindennapoknak, mint a gyaloglás. Nem hétvégi divatmotorosokról beszélünk; a semmibõl lezúduló monszunesõ közepette ezek a vékonyka vietnamiak nullára kopott gumikkal is jobban döngetnek, mint odahaza egy napsütéses vasárnapi pályanap menõinek többsége. Motoros ruházat nélkül, vékony ingekben, zokni nélküli cipõkben vagy vietnami papucsokban gurulnak, ha pedig elkezd zuhogni, csak elõkapják az esõruhát, de a tempó egy szemernyit sem változik. Amint az Nagy Eszter galériájából látható, Vietnamban még az anyagmozgatási feladatok jelentõs részéhez is a kétkerekûeket hívják segítségül.

Na és a csajok? Nos, õk sem restek húzni egy kövéret a nyeregben! Férfitársaiktól ilyen téren mindössze annyiban különböznek, hogy bõrüket igyekeznek megóvni a napsütéstõl, így legtöbbször hosszú ruhában és vállig érõ kesztyûben csapatnak (úgy tûnik, itt az arisztokrata bõrszín a menõ). Ha bukósisakot nem is, arcmaszkot azért sok saigoni motoros hord ― negyven fokban, magas páratartalom mellett ugye a szmog is nagyobbat üt. A robogók hihetetlen mennyiségét az is igazolja, hogy Saigonban vannak emberek, akik kizárólag kétkerekûek pumpálásával keresik meg a napi betevõt. Õ például egy közülük.

Kompresszált levegõt árusító fiatal Saigon belvárosában - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Érdekes módon a jármûvek mellett a gyalogosok is az úttesten közlekednek, mivel a járdán legtöbbször az üzletek portékái vannak közszemlére téve, vagy épp a vendéglõ konyhája üzemel ott, néhány asztal és szék társaságában. Ez a hajnalban készült fotó elég jól visszaadja a jellegzetes vietnami utcaképet: óvodába illõ székeken szandálban és papucsban reggelizõ vendégek, körülöttük kerékpár, rizsestál, szójaszósz, kerékagyba hegesztett promóciós napernyõ, seprû, mosogatóvödör, pizsamás asszonyok, satöbbi ― és ez csak az utca egyik szeglete volt.

Az egykori halászfaluból lett nagyváros körbemotorozását végül pár nap alatt abszolváltam, itt szerencsére nincsenek akkora távolságok mint mondjuk Dzsakartában. Elgurultam a francia gyarmatosítók által emelt épületekhez (a postahivatal vagy a saigoni Notre-Dame láttán megérti az ember, miért hívták ezt a helyet Kelet Párizsának), pagodától pagodáig kóvályogtam Cholon (a helyi kínai negyed) kaotikus utcáin, meglátogattam az Újraegyesítési Palotát, melynek kapuját 1975-ben a kommunisták tankokkal nyitották ki, bámészkodtam toronyházak és luxusüzletek árnyékában, lógattam a lábam a folyóparton, és felkerestem még egy halom, útikönyvek által javasolt látnivalót, ügyelve arra, hogy azért legközelebbre is maradjon valami. Jó szokásomhoz híven motorozás közben itt is sikerült bõrig ázni néhányszor.

Ilyen környezetben élmény robogózni.
Robogórengeteg egy keresztezõdésben.
Bolíviát megszégyenítõ a kábelezés.
Notre Dame de Saigon.
Városháza francia módra.
Hivatalosan itt ért véget a vietnami háború.
Thien Hau pagoda, Cholon.
Kungfu suli a kínai negyedben.
A páratartalomról trópusi esõk gondoskodnak.
Forrás: Szabadlábon

A kommunista vezér nevét viselõ város egyébként meglepõen zöld. Az árnyas utcákon egymást érik a jobbnál-jobb éttermek, melyekben mindössze néhány dollárt kell fizetnünk az isteni vietnami konyha remekeiért, az olcsó és hideg sör csúszósságát pedig a trópusi hõség szavatolja. Az ország legsûrûbben lakott és legnépesebb települése éjjel-nappal lüktet, mindenki rohan valahová, igyekszik megcsinálni a saját maga kis szerencséjét. És bár a kormányzati épületeken még vörös zászló és sárga csillag hirdeti büszkén a szocialista államformát, valójában a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta Vietnam a kapitalista jövõbe tart, ráadásul mindezt egyre gyorsuló léptekkel teszi. A vörös (és véres) múltból ittragadt emlékeken, a kínai és nyugati kultúrák hatásán, a nagyszerû éttermeken, a filléres prostituáltakon, az olcsó drogokon és a fülledt trópusi káosz-hangulaton kívül még ezernyi oka van annak, hogy Saigon az egyik legszexibb úticél a Vietnamba látogató turisták számára.

Jellemzõ munkamegosztás: a férfi felügyel, a nõk dolgoznak.
Járdaszigeti tai chi.
Mire jó a hosszúra hagyott ujjköröm.
Kórház a város szélén.
Láttam már csinosabb uniformist az út során.
Amikor a százforintos bolt házhoz megy.
Robogó, vietnami papucs, pizsama, rizskalap.
Esküvõi fotózás Ho apó szobra elõtt.
A székek méretére nincs magyarázat.
Forrás: Szabadlábon

Ho Si Minh-városban legalább annyi hamis könyvet árulnak, mint amennyi másolt CD-t Quitoban. A mozgóárusok terítette kiadványok között akadnak igazi gyöngyszemek is, én például hat eurónyi dongért* nem tudtam nem elhozni a Lonely Planet Kína c. útikönyvét. Igaz, nem a legfrissebb kiadás volt (ebbõl a nagy testvérnél késõbb még adódtak gondok), és nem is a legjobb minõségû, a célnak azért megfelelt. Meg hát spóroltam vele több ezer forintot, ami hátizsákosként azon a napon igencsak megédesítette a délelõttömet.

*Apró segítség a vietnami valuta címleteinek érzékeltetésére: ottjártamkor egy euróért nagyjából huszonötezer(sic!) dongot adtak a pénzváltók. A vietnami temetéseken persze a nemzeti valuta helyett már fénymásolt százdollárosokat használnak, amibõl bõven kerül az utcákra is. Eltart egy ideig, mire az utazó szeme megszokja a látványt, és nem kezd el magában örülni minden messzirõl kiszúrt bankó láttán. A mém nagyjából ugyanaz, mint otthon a kocsmapultra ragasztott húszforintos esetében.

A fénymásolt útikönyvvel megspórolt pénzt egyébként rekreációra terveztem fordítani. Egy taxissal el is vitettem magam egy masszázsszalonba, de amint a kurzus felénél kiderült, hogy én bizony nem fogom kérni a "vándorló vietnami kéz" extra szolgáltatását, az épület elõtt várakozó, jutalékra számító fuvaros tajtékozva fenyegetõzött, haveri galeri által kivitelezett testi fenyítést kilátásba helyezve. A fenyegetõzés végül nem hajlott tettlegességbe, de tény, hogy akár rosszabbul is végzõdhetett volna a történet.

Egyik saigoni estém különösen emlékezetes maradt. Épp valamelyik családtagomnak magyaráztam telefonon keresztül, hogy ez a város mennyivel elõrébb tart, mint a kambodzsai Phnompen (jó a kaja, olcsón lehet tiszta szobát találni, nincsenek bogarak, stb.), amikor a laptop melletti fehér párnán átsuhant egy akkora csótány, amekkorát utoljára talán csak a maláj-thai határon láttam. A gyufásdoboznyi dögöt végül csak több órányi munka, bútorszerelés és kõkemény vegyszeres kezelés árán tudtam eliminálni, és mire végeztem, odakint már pitymallott. Mivel álmos nem, éhes viszont annál inkább voltam, nyakamba vettem a várost. Egy utcai árusnál vásárolt pho felett néztem az ébredõ saigoni utcát, és azon morfondíroztam, hogy vajon merre lenne érdemes tovább folytatni a vietnami utazást.



Hozzászólások
Zsolt mondta [2010.02.03. 21 óra 39 perckor]:

Telepátia... Mióta hazaértél, úgy havonta ránézek a blogodra. Mikor jön a folytatás? Hajrá! Még mindig szívesen olvasom :) A legjobbakat, üdv, Zsolt
Szak1 mondta [2010.02.04. 1 óra 58 perckor]:

Kösz az új bejegyzést! Csak így tovább, várjuk Kínát!
Ze mondta [2010.02.15. 14 óra 34 perckor]:

Már nagyon vártam, hogy írj. Legalább hetente visszanéztem.
Örülök neked és köszi.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?