Roland írta,
21 óra 00 perckor,
Vietnam témakörben.
Saigon környékén az útikönyvek általában három látnivalót említenek. Az egyik ezek közül a Củ Chi alagútrendszer, amely a háború alatt a Vietkong gerillák rejtekhelyeként, sõt inkább élettereként funkcionált. A több száz kilométer hosszú alagúthálózat egy rövidke része ma a turisták által is végigkúszható. A felszínen lehet korabeli csapdák (pl. csapóajtóval fedett, bambusztüskéket rejtõ gödrök) mûködését tanulmányozni, propagandafilmet nézni, vagy éppen jó pénzért gépfegyverrel vadulni az erre a célra elkerített lõtéren. Aki erre a kirándulásra befizet Saigon valamelyik túraszervezõ irodájában, azt általában már rábeszélik a kaodaizmus egyik színes-gicsces fellegvárának megtekintésére is.

Mivel az alagutakat Kovax barátom fényképeirõl és elbeszéléseibõl már ismertem, és nem tartottam annyira izgalmasnak, hogy azokért pénzt adjak (a kaodaista Tây Ninh templomért meg pláne nem), inkább a Ho Si Minh-várostól délre fekvõ Mekong-delta felé kezdtem kacsintgatni. Mint mindenhol, erre is jól kiépített rendszerben történik a turisták lehúzása, a Mekong-folyó zegzugos torkolata iránt érdeklõdõk számos túraváltozat közül csemegézhetnek. Én megelégedtem egy teljes napos verzióval, ügyelve persze arra, hogy azért ne a Saigonhoz legközelebb esõ célállomást válasszam. Az útikönyvet lapozgatva kiderült, hogy a vietnami rizstermelés felét adó régióban is mûködnek úszó piacok, úgyhogy egy ilyen látványosság felkeresését is belepakoltam a programba (ha már egyszer a thai változat anno kimaradt).

Minimális elvárásokkal indultam neki a túrának, így az különösebb meglepetések nélkül, kellemesen telt el. Elõször is minibusszal ledöcögtünk Cần Thơ városáig (döcögtünk, mert Vietnamban a gödrök, az utakon kóválygó motorosok és egyéb kreatúrák miatt szinte sehol nem lehet rendes tempóban közlekedni). Az út felénél természetesen megvolt a kötelezõ megálló is egy étteremmel egybekötött szunevírüzletnél, de ezt több hónapnyi hátizsákozás után már buddhista nyugalommal fogadtam. Cần Thơ közelében aztán hajóra szálltunk és arról folytattuk a torkolat-túrát. A buja növényzet, a mindenhol jelenlévõ homokszínû folyó és a viharos égbolt érdekes hangulatot árasztott, a lakosság vízhez alkalmazkodott életmódjáról nem is beszélve (a mai napig meg tudok lepõdni olyan helyeken, ahol a közlekedés elsõsorban nem a szárazföldön történik). Menet közben benéztünk egy manufaktúrába is, ahol rizspapírt és kókuszos édességeket készítettek ― utóbbi meglepõen finom volt. Az úszó piacból viszont sok nem maradt, mire mi odaértünk. A thai verzióval ellentétben ugyanis a vízi vásár itt nem show-elemként mûködik, hanem a helyiek élelmiszerellátását szolgálja. A buli már korán reggel elkezdõdik, a nagyobb hajókon érkezõ zöldségeket, halakat pikk-pakk szétdobálják a kisebb csónakokba, aztán mindenki megy a saját dolgára. A túraszervezõk a korai menetrenddel persze tisztában vannak, a gyanútlan turisták meg általában nem, így sok olyan van, aki késve érkezik és csalódottan távozik. A vásártéren maradt üres hajók mellé én oda tudtam még képzelni ötven másikat, úgyhogy ezzel nekem szerencsére semmi gondom nem akadt. Délután volt még egy kis evezés a kanálisban, ebéd, biciklizés (helyett döglés az étterem kertjében), végül pedig a hazautazás, kellemesen elfáradva.

Itt ez az elsõdleges közlekedési eszköz.
Vajon mennyire lesz tiszta?
Rizspapír-készítés mesterfokon.

Piac után.
Vietnami szuvenír, avagy a kiegyensúlyozott szitakötõ.
Evezés a torkolat zugaiban.
Forrás: Szabadlábon

Mivel Saigon környékén már minden engem érdeklõ dolgot felkerestem, elindultam a fõváros, Hanoi irányába. Az útvonal tervezgetése ezúttal nem okozott sok fejfájást, az ország középsõ része ugyanis ilyen szempontból nem hagy túl sok mozgásteret a low-budget utazó számára. Ebbõl rossz és jó egyaránt adódik: egyrészt ezen a hosszú, keskeny szakaszon az ember végtelenül sok turistába botlik, másrészt viszont boldogan csemegézhet az egymás árai alá licitáló vietnami szolgáltatók között. A délrõl északra vagy északról délre tartó utazónak csupán annyi a dolga, hogy a vietnemi turizmus svédasztala felett szemezgetve eldöntse, milyen jellegû látnivalókkal akarja színesíteni útját. Az ezerhatszáz kilométer hosszan kígyózó keleti tengerpart ugyanis tele van érdekes helyekkel, felkeresésüknek leginkább csak az idõ szab határt. Saigon után ott van rögtön Ðà Lạt, a kellemes klímájú hegyi városka; Mũi Né, a tengerparti halászfalu; Vietnam Riminije, Nha Trang; a hangulatos óvárosáról méltán híres Hội An; Huế, az egykori császári fõváros, és így tovább, fel egészen a Ha Long-öbölig.

Mivel Ðà Lạt maláj megfelelõje még friss élményként élt bennem, Nha Trang-szerû tengerparti döglésbõl meg az elmúlt hónapokban volt épp elég, ezt a kettõt kapásból kilõttem a potenciális megállók listájáról. Homokdûnékhez még nem volt szerencsém az út során, ezért Mũi Né mindenképpen bekerült az itinerbe. Hội An és Huế között viszont az idõ szûkössége miatt választanom kellet: úgy voltam vele, hogy inkább a hangulatosabbnak ígérkezõ Hội An-t nézem meg, elvégre a Nguyễn dinasztia egykori központjához hasonlót Pekingben még úgyis fogok látni.

A Saigon és Mũi Né közti kétszáz kilométeres szakasz fájdalommentesen telt, annak ellenére, hogy délután háromtól eltartott vagy este kilencig. A buszról egyedüli hátizsákosként szálltam le egy pálmafákkal szegélyezett üzletsor mellett. Ennek ellenére nem sokáig bandukoltam egyedül a kihalt utcán, hamarosan ugyanis mellém szegõdött egy robogós, aki alkalmi taxisként (némi jutalék reményében) segített felhajtani egy elfogadható ár/érték arányú vendégházat. Miután ledobtam hátizsákom a gekkók lakta szoba ágyára, elindultam vacsorát és jármûvet keresni a másnapi dûne-túrához. Szerencsém volt, egy vietnamiakkal teli tengerparti kifõzdében összedobtak még nekem egy halas-zöldséges tésztát, egy közeli fodrászüzletben pedig az esti buliba készülõdõ fiataloktól sikerült kialkudnom egy feltankolt bérrobogót.

Az utazás alatt általában nem keltem korán, kivéve ha valami programról azt állították, hogy az bizony hajnalban az igazi. Ez volt amikor bejött és volt amikor nem, úgyhogy hajnal négykor, amikor csörgött az óra, csak remélni tudtam, hogy nem hiába pattanok motorra. A hûvös-párás utcákon még a kutya sem járt, amikor én elidultam megkeresni a falutól félórányi járásra lévõ fehér és vörös dûnéket. Mivel az útikönyv térképe semmit sem ért, egy benzinkútnál rátapadtam egy turistákat szállító dzsipre, majd az árnyékukban meghúzódva egészen a dûnék széléig követtem õket. A motort hátrahagyva begyalogoltam a dûnék közé, ahol néhány lézengõ turistán és homokszánkókat bérbeadó gyerkõcökön kívül meglepetésemre egy komplett esküvõi forgatócsoportot találtam. Tudtam, hogy Kínában és szomszédainál penge dolog egzotikus helyeken, díszletek között vagy éppen jelmezben megörökíteni az esküvõ tényét, de erre tényleg nem számítottam. Vagy tizenöt segítõ leste a pár kívánságát, volt külön sminkes, világosító, galambröptetõ, satöbbi.

Úton a fehér dûnék felé.
Homokszánkó-nepperek.
Sivatag-élmény, elõször az út során.

Galambröptetéshez készülõdve.
Egy tóhoz sietett.
Ekkora homogén felületet nem lehet csak úgy otthagyni.
Forrás: Szabadlábon

Miután egy dûne tetején ücsörögve megvártam a napfelkeltét és megszoktam a látványt, átgurultam a vörös dûnékhez, ahol az elõbbihez képest óriási tömeg fogadott. A homokfalak hemzsegtek a szánkózó, sárkányokat eregetõ, kiránduló, többségében belföldi turistáktól. A vidéki Vietnam útjain motorozni egyébként annyira eredeti élmény volt, hogy ha legközelebb ebbe az országba látogathatnék, biztosan motorháton tenném.

Homokszánkózni állat.
Sárkányt eregetni szintén.
A meleg közeledtével a gyalogtúrát inkább kihagytam.

Helló, kisöreg!
Honecker bosszúja itt még büntet.
Útszéli benzinkút.
Forrás: Szabadlábon

Reggel kilenc körül járhatott az idõ, amikor eluntam a bámészkodást, és elgondolkodtam, hogy mire lenne még érdemes benzint elfüstölni egy halászfalu környékén. Nézzük csak... mondjuk a kikötõre? Pár perc múlva már csavartam is a térképen jelzett irányba. A homokos tengerpart mentén halászhajók tömege várakozott, melyek rakományát szorgos evezõsök kétméteres lebegõ kosarakkal épp szállították ki a partra. Ott a halak tonnáit az asszonyok kosarakba szortírozták, a teli kosarakat kocsikra rakták, amik aztán útnak indultak a szélrózsa minden irányába, hogy a környékbeli piacokon és vendéglõkben szétterítsék az aznapi zsákmányt. Hogy egyetlen turista sem volt a közelben, és nem kirakatból zajlott a mûsor, csak növelte az amúgy is mellbevágó élmény értékét.

A halászhajók kirakodásra várnak.
Ezzel már el lehet érni a partot.
Ennyi halat egy helyen még életemben nem láttam.

Útra kész a rakomány.
Az árnyékban kagylókat preparálnak.
A szovjet ipar kiváló terméke épp akcióban.
Forrás: Szabadlábon

A gondtalan nézelõdésnek csak az egyre elviselhetetlenebb hõség vetett véget. Sajnos az ország klímája június közepén fehér ember számára már elviselhetetlen, én is minden sétám alkalmával megfogadtam, hogy Vietnamba nyáron többet soha. Motorozás közben még úgy-ahogy elviselhetõ a hõség, ha viszont megáll az ember, azonnal szakadni kezd róla a víz. És ez nem az a száraz meleg, amivel az ember mondjuk Szaúd-Arábiában találkozik, és nem is az szél csillapította forróság, amivel a Csendes-óceán szigetein. Ez az a típusú gyilkos hõség, ami rövid idõ alatt úgy letaglózza az embert, hogy másnap még kimozdulni se lesz kedve a légkondícionált szobából (napközben legalábbis biztosan). Az egyszer fix, hogy errefelé jó biznisz a jégkészítõ üzem.

Szívesen maradtam volna még tovább a faluban, a naptárat nézegetve viszont úgy döntöttem, hogy még aznap tovább kell állnom Hội An felé. Miközben a délutáni buszra vártam, unalmamban sétáltam egyet a szállás környékén. Ekkor jöttem csak rá, hogy bungalóink mindössze egy kõhajításnyira vannak a tengerpartról (elõzõ este a sötétben ez nyilván nem tûnt fel). A pálmafás sétányon ballagva örültem, hogy egy kicsi azért nekem is jutott a Nha Trang-élménybõl.



Hozzszlsok

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandja van...










Melyik a ht harmadik napja?