A föld körüli utazás 366 napig, 5
óráig és 45 percig tartott.
óráig és 45 percig tartott.
2009.02.12. A Huaraz-Lima buszút finomságairól
Mivel a legelső szavazás végeredményéből egyértelműen kiderül, hogy az olvasók többsége az utazás kevésbé mézes-mázos részleteire is kíváncsi, nem ugrom át a Huaraz-Lima buszút szaftos részleteit. Szubjektív, helyenként naturalista írás következik - ha ön nem szereti az ilyet, most kattintson el. Dél-amerikai utazást tervezgető olvasók viszont mindenképpen rágják végig - az ilyen finomságok az útikönyvekből általában kimaradnak.
Történetünk a Fehér-Kordillerák lábánál fekvő kisváros, Huaraz hostelében kezdődik. Egy napos reggelen, kipihenve az előző napi gyalogtúra (menőbb nevén: trekking) utózöngéit, a buszpályaudvar felé vesszük az irányt. Járda híján az útszéli porban vagy az autóktól hemzsegő úttesten gyaloglunk. Balra csipkés hegyek, jobbra lepukkant házak tömegei szegélyezik utunkat. Vakolatlan téglafalakat, hiányos nyílászárókat, ideiglenesnek tűnő tetőmegoldásokat látunk.
A sóderos telekből és néhány bodegából álló huarazi buszállomás kapujában a sokezer kilométer alatt felszedett rutint kamatoztatva csípőből konstatáljuk, hogy a Limába vezető út bizony pár órányi türelemjátéknak* ígérkezik: lepukkant busz és helyi utasok várakoznak a megállóban. Ebből általában nem sok jó szokott kisülni - gondoljuk, mégis veszünk két jegyet a perui fővárosig.
Indulás előtt általában megpróbáljuk előre kiszúrni a peronon várakozó utasközönségből, hogy kivel lesz a legtöbb baj az út során, ergo kitől kell a legtávolabbra helyezkedni. Itt ez nem működik, késve érkezőként a hátsó laprugó fölött kapunk helyet. Szemmel láthatóan roppant szegénységben élő utasok között ülünk. Valaki nagyon büdös, talán az a foltos kabátos bácsi a ludas. Hátulról valaki rángatja a fejtámlám, az ülések között erőlködő asszony pakkjai néha végigszántják arcomat, vállamat. Elindulunk. A városhatárban kényszeredett nyugodtságomat egy útépítésnek álcázott szieszta kezdi olvasztani. A munkások az árnyékos domboldalban heverésznek, buszunk mégis közel egy órát áll - ki tudja mi miatt. Várakozás közben valami miatt beröffentem a sólymot, de csak később veszem észre, hogy a laptopot úgy nézik a körülöttünk állók, mint valami űrből idepottyant ketyerét. Kínomban kinézek az ablakon. A hegyoldalban öreg néne ruhát mos egy apró vízfolyás közelében.
Kicsivel később újra nekilódul a busz. Jön a gyerekzsivaj, valaki(k) még mindig nagyon büdös(ek), ráadásul a sok szerpentin miatt füldugulás is kezd nyugtalanítani. Ebédtájt egy étterem parkolójában megáll a busz, félórás pihenő következik. Az épület kívülről egész tűrhetőnek látszik. Jól esik kicsit kinyújtóztatni hosszú lábaimat.
Leszállunk a buszról, én elindulok az étterem beltéri mosdója felé, közben szemem sarkából figyelem, amint a nagyszoknyás nénik pont a másik irányba távoznak. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Megállok, úgy teszek, mint aki keres valamit a zsebében. Közben persze a pakkos hölgyeket nézem, akik épp most kuporodnak le a földre és kezdenek egyszerre könnyíteni magukon. A szégyenlősebbje a bozót mögött, a bátrabbja a füvön vagy éppen a sóderosban végzi el kisebb-nagyobb dolgát. Mindezt harminc méterre az étterem ablakaitól, premier plánban. Dolog végeztével lehúzódik a szoknya, benne megtörlődik a kéz, majd irány az étterem. Elvégre enni is kéne valamit.
Az étterem előtti döngölt padlón lépdelek. Kerülgetem a földre ült utasokat, akik épp narancsot, banánt, mandarint kezdenek hámozni. Balkáni szemmel is furcsállom, hogy a héjdarabokat mindenki a földre, maga köré dobálja. Az egész kóceráj pillanatok alatt disznóóllá alakul.
Épp benyitok a férfimosdóba, amikor egy csap fölé hajoló asszony hatalmasat turházik a mosdókagylóba. Ollé, ez felénk egy férfiembernek is becsületére vált volna. Hopp, kézzel gyorsan orrot töröl, majd ugyanazzal a mozdulattal elzárja a csöpögő csapot. Nem vagyok egy finnyás gyerek, valami miatt mégis inkább kifordulok az ajtón.
A pultnál nézelődöm: kétféle keksz és néhány csokoládé közül kellene választanom (az étterem napi ajánlatának - a körülöttem lévő tányérokat elnézve - nem szavazok bizalmat). Mindjárt sorra kerülök, de egy hangoskodó kisgyerek két érmével a kezében elém tolakszik. Persze hogy hamarabb kiszolgálják, mint engem, a helyzeten meglepődő gringót.
Az utasok egy része bent falatozik, mások velünk együtt kint várakoznak az udvaron. Én közben azon gondolkodom, hogy Maslow elmélete vajon hogyan találkozik az itteni állapotokkal. Szerencsére nincs sok időm ezen mélázni, buszunk folytatja útját Lima felé. Néhány órával később kiérünk a hegyekből, és sivatagos környezetben robogunk tovább a perui főváros irányába.
Újabb órák telnek el eseménytelenül, így csak sötétedésre érünk Limába. A külvárosban hatalmas dugó fogad, buszunk lépésben halad a terminálig. Az araszolás során még beszélgetésbe elegyedünk a buszon utazó perui lányegyüttessel, akikről kiderül, hogy épp most késték le esti tévés szereplésüket. Promó CD-t nyomnak a kezünkbe, egy-két számba illedelmesen bele is hallgatunk.
A terminál környéke Kingstonra emlékeztet. Gyorsan taxiba vágjuk magunkat, és elindulunk buszt keresni Szilvinek. Sofőrünk a hatalmas dugóban agresszívan, ámde roppant hatékonyan szeli át a várost, egy sávváltáskori bepofátlankodáskor még meg is húzzuk a mellettünk jövő kocsijának orrát. Úgy látszik, ez itt benne van a pakliban, senki nem pattog, megállás nélkül száguldunk tovább a Daewoo Tico méretű járgányban. A srác a parányi autóval lendületből megy, mintha kétütemű pályagépet kormányozna.
A buszindulással szerencsénk van, Szilvi még épp elér egy távolsági járatot. Hosszas búcsúzkodásra nincs idő, az elválás gondolatával* idefelé jövet már úgyis mindketten megbarátkoztunk. Gyors kipakolás, puszi-puszi - én pedig már egyedül hajtok tovább Lima egyik biztonságosnak mondott negyede felé.
Mirafloresbe érve egy forgalmas térnél állítom meg a taxit. Farkaséhes vagyok, csak a gyomromra tudok most gondolni. A Burger Kingben hátizsákommal véletlenül meglököm a sorban mögöttem várakozó lányt. Beszélgetni kezdünk, egy órával később pedig együtt indulunk szállást keresni. Carla spanyol anyanyelve és helyismerete hathatós segítségnek bizonyul: a nap végén egy egészen korrekt hostelben hajtom álomra a fejem.
Történetünk a Fehér-Kordillerák lábánál fekvő kisváros, Huaraz hostelében kezdődik. Egy napos reggelen, kipihenve az előző napi gyalogtúra (menőbb nevén: trekking) utózöngéit, a buszpályaudvar felé vesszük az irányt. Járda híján az útszéli porban vagy az autóktól hemzsegő úttesten gyaloglunk. Balra csipkés hegyek, jobbra lepukkant házak tömegei szegélyezik utunkat. Vakolatlan téglafalakat, hiányos nyílászárókat, ideiglenesnek tűnő tetőmegoldásokat látunk.
Forrás: Szabadlábon
A sóderos telekből és néhány bodegából álló huarazi buszállomás kapujában a sokezer kilométer alatt felszedett rutint kamatoztatva csípőből konstatáljuk, hogy a Limába vezető út bizony pár órányi türelemjátéknak* ígérkezik: lepukkant busz és helyi utasok várakoznak a megállóban. Ebből általában nem sok jó szokott kisülni - gondoljuk, mégis veszünk két jegyet a perui fővárosig.
*Érdemes tudni, hogy Dél-Amerikában alapvetően kétféle buszos utazás létezik: vannak modernebb, drágább, ámde összességében kellemesebb utazási élményt adó járatok (ezeken nyomul a gringók többsége), valamint léteznek olcsóbb, kényelmetlenebb, zötyögősebb-zajosabb járművek, amelyek utasközönségét túlnyomórészt a helyiek teszik ki. Persze a fentiek ezerféle kombinációjával találkozhatunk, mégis ez a két fő csapásirány. Utam során beszéltem már olyan hátizsákosokkal is, akik kimondottan kerülték a helyiek által is megfizethető járatokat. Mondjuk ők teletömött pénztárcájú kövér amerikai csitrik voltak, akik mellesleg előszeretettel használták a lekezelő "chicken-bus" megnevezést. Tény, hogy én is nehezen viselem, ha órákon át papagáj rikácsol a hátam mögött, előttem pedig maga alá vizel az ülés alatt nyomorgó csirke, mégis igyekszem megadni a tiszteletet utastársaimnak. Ami néha bizony roppant megerőltető feladat - ezért is szerepel a fenti bekezdésben a türelemjáték szó.
Indulás előtt általában megpróbáljuk előre kiszúrni a peronon várakozó utasközönségből, hogy kivel lesz a legtöbb baj az út során, ergo kitől kell a legtávolabbra helyezkedni. Itt ez nem működik, késve érkezőként a hátsó laprugó fölött kapunk helyet. Szemmel láthatóan roppant szegénységben élő utasok között ülünk. Valaki nagyon büdös, talán az a foltos kabátos bácsi a ludas. Hátulról valaki rángatja a fejtámlám, az ülések között erőlködő asszony pakkjai néha végigszántják arcomat, vállamat. Elindulunk. A városhatárban kényszeredett nyugodtságomat egy útépítésnek álcázott szieszta kezdi olvasztani. A munkások az árnyékos domboldalban heverésznek, buszunk mégis közel egy órát áll - ki tudja mi miatt. Várakozás közben valami miatt beröffentem a sólymot, de csak később veszem észre, hogy a laptopot úgy nézik a körülöttünk állók, mint valami űrből idepottyant ketyerét. Kínomban kinézek az ablakon. A hegyoldalban öreg néne ruhát mos egy apró vízfolyás közelében.
Forrás: Szabadlábon
Kicsivel később újra nekilódul a busz. Jön a gyerekzsivaj, valaki(k) még mindig nagyon büdös(ek), ráadásul a sok szerpentin miatt füldugulás is kezd nyugtalanítani. Ebédtájt egy étterem parkolójában megáll a busz, félórás pihenő következik. Az épület kívülről egész tűrhetőnek látszik. Jól esik kicsit kinyújtóztatni hosszú lábaimat.
Leszállunk a buszról, én elindulok az étterem beltéri mosdója felé, közben szemem sarkából figyelem, amint a nagyszoknyás nénik pont a másik irányba távoznak. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Megállok, úgy teszek, mint aki keres valamit a zsebében. Közben persze a pakkos hölgyeket nézem, akik épp most kuporodnak le a földre és kezdenek egyszerre könnyíteni magukon. A szégyenlősebbje a bozót mögött, a bátrabbja a füvön vagy éppen a sóderosban végzi el kisebb-nagyobb dolgát. Mindezt harminc méterre az étterem ablakaitól, premier plánban. Dolog végeztével lehúzódik a szoknya, benne megtörlődik a kéz, majd irány az étterem. Elvégre enni is kéne valamit.
Forrás: Szabadlábon
Az étterem előtti döngölt padlón lépdelek. Kerülgetem a földre ült utasokat, akik épp narancsot, banánt, mandarint kezdenek hámozni. Balkáni szemmel is furcsállom, hogy a héjdarabokat mindenki a földre, maga köré dobálja. Az egész kóceráj pillanatok alatt disznóóllá alakul.
Forrás: Szabadlábon
Épp benyitok a férfimosdóba, amikor egy csap fölé hajoló asszony hatalmasat turházik a mosdókagylóba. Ollé, ez felénk egy férfiembernek is becsületére vált volna. Hopp, kézzel gyorsan orrot töröl, majd ugyanazzal a mozdulattal elzárja a csöpögő csapot. Nem vagyok egy finnyás gyerek, valami miatt mégis inkább kifordulok az ajtón.
A pultnál nézelődöm: kétféle keksz és néhány csokoládé közül kellene választanom (az étterem napi ajánlatának - a körülöttem lévő tányérokat elnézve - nem szavazok bizalmat). Mindjárt sorra kerülök, de egy hangoskodó kisgyerek két érmével a kezében elém tolakszik. Persze hogy hamarabb kiszolgálják, mint engem, a helyzeten meglepődő gringót.
Az utasok egy része bent falatozik, mások velünk együtt kint várakoznak az udvaron. Én közben azon gondolkodom, hogy Maslow elmélete vajon hogyan találkozik az itteni állapotokkal. Szerencsére nincs sok időm ezen mélázni, buszunk folytatja útját Lima felé. Néhány órával később kiérünk a hegyekből, és sivatagos környezetben robogunk tovább a perui főváros irányába.
Forrás: Szabadlábon
Újabb órák telnek el eseménytelenül, így csak sötétedésre érünk Limába. A külvárosban hatalmas dugó fogad, buszunk lépésben halad a terminálig. Az araszolás során még beszélgetésbe elegyedünk a buszon utazó perui lányegyüttessel, akikről kiderül, hogy épp most késték le esti tévés szereplésüket. Promó CD-t nyomnak a kezünkbe, egy-két számba illedelmesen bele is hallgatunk.
A terminál környéke Kingstonra emlékeztet. Gyorsan taxiba vágjuk magunkat, és elindulunk buszt keresni Szilvinek. Sofőrünk a hatalmas dugóban agresszívan, ámde roppant hatékonyan szeli át a várost, egy sávváltáskori bepofátlankodáskor még meg is húzzuk a mellettünk jövő kocsijának orrát. Úgy látszik, ez itt benne van a pakliban, senki nem pattog, megállás nélkül száguldunk tovább a Daewoo Tico méretű járgányban. A srác a parányi autóval lendületből megy, mintha kétütemű pályagépet kormányozna.
A buszindulással szerencsénk van, Szilvi még épp elér egy távolsági járatot. Hosszas búcsúzkodásra nincs idő, az elválás gondolatával* idefelé jövet már úgyis mindketten megbarátkoztunk. Gyors kipakolás, puszi-puszi - én pedig már egyedül hajtok tovább Lima egyik biztonságosnak mondott negyede felé.
*Szilvivel október közepétől kezdve bő két hónapig utaztunk együtt. Bejártuk a Karib-tengert, volt alkalmunk együtt fagyoskodni Venezuelában, izzadni a brazil dzsungelben, lazítani Ecuador hegyeiben és elbruszi magasságokba emelkedni Peruban. A közös móka azonban karácsony előtt véget ért: én Limában maradtam, ő viszont Rio de Janeiro felé vette az irányt, hogy barátnőivel Brazíliában folytassa a nagy kalandot. Élményeikről a Hárman Brazíliában blogon olvashatnak az érdeklődők.
Mirafloresbe érve egy forgalmas térnél állítom meg a taxit. Farkaséhes vagyok, csak a gyomromra tudok most gondolni. A Burger Kingben hátizsákommal véletlenül meglököm a sorban mögöttem várakozó lányt. Beszélgetni kezdünk, egy órával később pedig együtt indulunk szállást keresni. Carla spanyol anyanyelve és helyismerete hathatós segítségnek bizonyul: a nap végén egy egészen korrekt hostelben hajtom álomra a fejem.
Hozzászólások
Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.
Ha mondandója van...