Szabadlábon

Szabadlábon http://www.szabadlabon.hu/ en-us Nucleus CMS v3.65 Weblog http://backend.userland.com/rss http://www.szabadlabon.hu//nucleus/nucleus2.gif Szabadlábon http://www.szabadlabon.hu/ Menetelés a turistaösvényen Csengdu felé http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=195
Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt élőben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora bányászvárosra viszont nem. Ahogy az esős időben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményektől, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszerűen nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készülőben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek tűntek, a kínai szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.

Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták fő csapásirányán. Az angolul nem beszélő jegyeladóval alaposan meggyűlt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méregető fekete cipős, fehér zoknis kínai arcok, az állomás előtt ténfergő kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralévő hat órát.

Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt húszcentis varangyokat akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszerű szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csípős és fűszeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt tom yum levest is verte.

Sokízű csirke és óriásrizs, avagy első étkem szecsuáni földön - nézze meg nagyban is!

Forrás: Szabadlábon

A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.

A vonatindulásra várva a közeli netbarlangban is töltöttem pár órát, ahol fiatal kínai férfiak tucatjai meredtek delejezett tekintettel valami ázsiai online szerepjáték képernyőjére. Nagy nehezen tudtam kendácsolni internetet a laptopomra, de abban a blokkolt weboldalak miatt sok köszönet nem volt: a kínai nagy tűzfal ott még a YouTube-ot is fogta.

A tízórás vonatút meglepően kellemesen telt, a hűvösre légkondicionált szerelvény halkan suhant velem észak felé. A makulátlanul tiszta, hatfős hálókabinban a magam mellé fektetett hátizsákkal együtt is kényelmesen elfértem és egész pihentetőt aludtam. A kora reggeli ébredés után egyedül azon tanakodtam, hogy vajon mikor kell leszállni (a kínait nem beszélve még egy ilyen apróság tisztázása is hosszú perceket igénylő művelet). A megállót végül nem vétettem el, így pár órával és egy fánkos reggelivel később már a világ legnagyobb, kőből faragott Buddha-szobrának fülénél toporogtam.

Csak a füle van vagy hét méter.

A testbe vájt furatok a vízelvezetést szolgálják.

Így lehet leereszkedni a szobor lábához.

Viszonyításként.

A szobrot egyben leginkább a folyóról lehet szemügyre venni.

A kötelező hülyeség itt is működik.

Forrás: Szabadlábon

A Leshan külvárosában trónoló óriási Buddha-szoborról annyit mindenképpen tudni kell, hogy jó ezerkétszáz évvel ezelőtt építették kínai szerzetesek, alapvetően azért, hogy a szomszédos, vadul hömpölygő folyón a teherhajók Buddha oltalma alatt, biztonságban közlekedhessenek (állítólag olyan sok követ vájtak ki a hegyből és dobtak a folyóba az építés során, hogy annak sodrása és hajózhatósága jelentősen javult, így a projekt ha máshogy is, de elérte célját). A Dafonak nevezett szobor tényleg impresszív, a fenti fotók jól visszaadják a méreteket. A hetven méternél is nagyobbra faragott fazonnak helyet adó parkot érdemes alaposan bejárni, kis sétával filmbe illő helyszínekre és arcokra bukkanhatunk.

Zöld idill.

Kerek kapukból sosem lehet elég.

Vegyük észre a papucsot is!

Zarándok, ima után.

Templomban.

Sétában megfáradt kínai nyugdíjasok.

Csendélet vízeséssel és tavacskával.

A Chinglish poénjainak tárháza kimeríthetetlen.

A kishíd alatt aranyhalak és teknősök tanyáztak.

Forrás: Szabadlábon

Bámészkodás közben még beszélgetőtársam is akadt egy klasszikus amerikai arisztokrata csaj személyében (Harvard, álomesküvő, tengerészgyalogos férj, stb.), akivel a nap végén együtt vettük fel a harcot a kijáratnál vicsorgó taxishiénákkal. Erős fülzúgás közepette érkeztünk meg Leshan központjába (a világ leghangosabb kürtjei biztosan ezen a környéken vannak, ráadásul a sofőrök előszeretettel dudálnak minden megelőzendő járműre). Útjaink itt szétváltak: ő Szecsuán tartomány fővárosába utazott, én viszont Csengdu előtt még útba akartam ejteni a közeli Éméi Shān-t, Kína négy szent buddhista hegyének egyikét. Mint utóbb kiderült, ez a kitérő az egész világ körüli utazás egyik legnyomasztóbb időjárású, de annál érdekesebb részleteket villantó szakaszának bizonyult.

Kezdődött ott, hogy a nyálkás-borús időben elbuszoztam Éméi-ig, ahol megérkezés után csak nagyon nehezen találtam elfogadható árfekvésű szállást. A hosszas hátizsákcipelés a kiváló Teddy Bear hosztelben ért véget, ahonnan másnap hajnalban a helyi buszjárattal már csapattam is fel a hegyre. A zarándokhelynek számító csúcsig libegőzni és sétálni egyaránt lehetett, ami szép időben biztosan felejthetetlen élmény lett volna. A háromezer méternél is magasabb hegy viszont ezen a délelőttön sűrű ködbe burkolózott, így nemhogy a környező hegyeket-völgyeket, de még a csúcsra épített buddhista templomot és Samantabhadra-szobrot is alig láttam. A körülöttem tolakodó rengeteg kínai zarándokot viszont annál inkább. Ők jellemzően a többnapos, lépcsős gyalogtúrára vállalkoztak és esténként az útközbeni kolostorokban kialakított szállásokon pihenték ki a sokezer lépcső okozta fáradalmakat. Én mindössze egy másfél órás szakaszt gyűrtem le saját erőből, így minden tiszteletem a napokig felfelé baktató, hátizsákot cipelő, másodikra is rozogának tűnő nénikéké.

Éméi Shān

Forrás: Szabadlábon

A nyáron mesés panorámát nyújtó hegytetőre menet sokat mérgelődtem az időjárás, a hajnali kelés, a kútba dobott idő és pénz miatt, de a hömpölygő tömeget és a kínai turistagépezetet működés közben látva egészen felvidultam. Itt sikerült arról is végleg megbizonyosodnom, hogy Kínában saját termosza, csavaros üvegben magánál tartott teája mindenkinek van (talán velük együtt születik).

Autentikus arcok.

Egy kisebb szociológiai tanulmány.

A kínai harcművészet gyökerei részben ennek a hegynek a kolostoraiból erednek.

Hegyi gyalogtaxisok munka közben.

Számtalan tábla kéri, hogy ne etesd a majmot.

Felirat egy pisszoár előtt.

A helyi jegenyefenyő akár negyven méter magasra is megnő.

Egyet sem sikerült beazonosítani.

Csak mennek és mennek, napokon keresztül.

Forrás: Szabadlábon

Mivel láttam, hogy az Éméi Shān-ból ilyen időben kínai turisták figyelgetésénél sokkal többet nem lehet kihozni, délután szedtem a sátorfámat és busszal elindultam Szecsuán fővárosa, Csengdu felé. A következő részben: pandák!]]> Kína http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=195 Sat, 22 Oct 2011 23:30:00 +0200 Festett csibék Kínában http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=194 kutyákat szoktak így pimpelni), a naposcsibék színezése viszont nem kínai sajátosság. Az interneten kicsit utánajárva kiderül, hogy Marokkótól Indonéziáig sokfelé látni ehhez hasonló utcai portékát. Fényképen már mutattam, hogy milyen a színre fújt naposcsibe, mozgóképen viszont még nem. Mesmerizáló.

Festett csibék Kínában

Forrás: Szabadlábon

Egyesek szerint a növényi alapú festékek nem ártanak az átszínezett állatoknak. Erős a gyanúm, hogy Kínában nem mindig jut állatbarát festék szegény páráknak.]]> Érdekességek http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=194 Mon, 1 Aug 2011 16:15:00 +0200 Kicsi kínai ékszerdoboz http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=193
Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkélő esőben, este nem tűnt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az elsőnek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illetően. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekből kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy faházaktól és piros lampionoktól roskadozó, zegzugos és nyüzsgő mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gyűrűk Urába illő álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvből kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.

*Útikönyvem szerint a tibeti gyökerekkel rendelkező naxi népcsoport két érdekessége, hogy matriarchális családokban élték mindennapjaikat, azaz a nők hordták a nadrágot, a szerelmi viszonyokat pedig egészen rugalmasan kezelték. Mai szemmel egyáltalán nem tűnik már merésznek, hogy a naxi párocskák simán lehettek együtt anélkül, hogy egybekeltek vagy éppen közös háztartásban éltek volna. A korabeli kínai viszonyok közepette rendhagyónak számító megközelítés szerint a legények nyugodtan szórakozhattak éjszaka a barátnő ágyában, nappal viszont szigorúan az anya szárnyai alatt kellett végezniük a ház körüli munkát. Az így születő gyermekek is közvetlenül az anyákhoz kapcsolódtak, az apaság elismertetésével nem nagyon foglalkoztak (ha az apa odébbált, a támogatás is ugrott). A sajátságos nyelvvel, vallási formával és öltözködéssel bíró naxi népcsoport idősebb képviselőit még ma is láthatjuk Lijiang utcáin.

Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nevű étteremben vacsoráltam, ahol a Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás szófordulatokból. Másnap kora reggeli felfedezőtúrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképezőgépem, mert minden pillanatban volt a keresőben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).

Mesébe illő.

Az óvárost ilyen csatornák szelik keresztül-kasul.

Napokig lehet bolyongani a zegzugos utcákon anélkül, hogy megunná az ember.

Rendkívül ügyesen bánt a szálakkal.

Korán van még, kevés a vendég.

A kínai turista egy külön állatfaj.

Ilyen házak között egyedül bóklászni álom.

Gandalf kínai kollégája.

A városnak régen sok vízikereke volt, mára csak ez a kettő maradt.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszerűen nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többségű Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztetői fölé magasodó, dombon álló pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a főtérről egy zöldellő parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztető-panoráma miatt is.

Turistáknak építették, több mint egymillió jüanba került.

Ha valaki tudja mik ezek, írja meg.

Felhők alatt, város felett.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang másik fő látványossága a Fekete Sárkány tava, ami szintén egy kötelező tánc az erre vetődő utazónak. A tavat övező dombos parkban egyrészt kiváló sétákat tehetünk, kiállításokon ismerkedhetünk a naxik kulturális örökségével, és tiszta időben akár utazásunk legjobb fotóját lőhetjük el, előtérben a négyszáz éves Öt Főnix csarnokával és az ötlyukú híddal, miközben a háttérben a Jáde Sárkány közel hatezer méter magas, havas csipkéi látszódnak. Nekem itt nem volt szerencsém, a hófödte csúcs ekkor sajnos szégyellősen felhők mögé rejtőzött. Töredelmesen bevallom, hogy kispénzű hátizsákosként én ezúttal nem fizettem be a borsos belépőt, inkább a párszor már bevált hátizsákos trükkhöz folyamodtam. Többsége ezeknek a látványosságoknak ugyanis nincs száz százalékban körbekerítve (általában csak oda építenek kaput és kerítést, amerről a turistahordákat remélik), így bizony akadnak olyan részek, ahol zsebre tett kézzel és bárányosan ártatlan pillantásokkal véletlenül betévedhetünk.

Az itt kötelező fénykép, ezúttal havas hegycsúcs nélkül.

Tájidegen giccs.

Négyszáz évnél is öregebb.

Forrás: Szabadlábon

Egytől-egyig minden érdekességet nem terveztem sorra venni, néhány apróság mellett azonban hiba lenne elmenni szó nélkül. Egyesek Kínában csíkosra festett kutyákat láttak, nekem Lijiang modern városrészében a színre fújt naposcsibe volt meg. Óriási a kínai hamisítóipar leleményessége is, a jogkikerülő betűkeverés például biztosan az erősségük. Ebben a városkában merült fel bennem először az a gondolat, hogy Kína egyes részein tényleg mindent megesznek (akár mozog, akár nem), ennyi bizonytalan állagú, eredetű és szagú cuccot járda menti árusoknál én még nem láttam sehol korábban.

Naposcsibe van eladó.

Kppaa!

Lapul ott pár furcsaság a sarokban.

Forrás: Szabadlábon

Az itt megforduló turisták útvonala Lijiang után általában északra tart, Shangri-La irányába. A James Hilton könyvből lopott nevű település elérése előtt sokan több napra megállnak túrázgatni a világ egyik legmélyebb kanyonjában. Én is szívesen megnéztem volna, hogyan vág át a Jangce többezer méter magas hegyek között, de sajnos erre sem az évszak, sem a feszes túraterv nem volt alkalmas. Lijiangban a térkép felett gubbasztva vakartam is a fejem hosszasan: egyrészt ott volt a közelben a 3,200 méter magasan fekvő, Tibet előszobájának számító Shangri-La, ott volt karnyújtásnyira az Ugró Tigris szorosának vad látványvilága, másrészt viszont minden helyi lebeszélt arról, hogy északnak haladva, a hegyeken átvágva, a Szecsuán-Tibet országúton keresztül érjem el Csengdut. Az öt-hat napig tartó, helyenként nagy magasságokat érintő fenékgyilkos zötykölődés helyett egy kevésbé kalandos alternatívát választottam. Lijiangból egy röpke nyolc-kilenc órás (de mindössze kétszáz kilométeres!) buszúttal elugrottam Panzhihuaba, ott felpattantam életem első kínai vonatára, reggel pedig már Éméi pályaudvarán ébredtem. De erről majd legközelebb.]]> Kína http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=193 Sat, 2 Jul 2011 01:55:00 +0200 Kunming és Dali, két meglepően kellemes város http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=176
Szerencsémre a szálláson még az első este mellém sodort az élet egy dán turistát, aki egy francia utazási iroda megbízásából járt épp az országban, és hozzám képest igazi Kína-szakértőnek bizonyult. Mick helyismerete és gyakorlati tanácsai sokat segítettek az útvonal tervezésénél, úgyhogy egyetlen kiadós reggeli felett sikerült összerakni a következő egy hónap erősen cikk-cakkos, feszített menetrendjét. A programba Kína főbb látványosságainak a felét tudtuk csak belepakolni, de első látogatásra talán nem is kell ennél sokkal több.

Mielőtt belevágtam volna a nagy kínai körtúrába, ejtőztem egy napot Kunming árnyas utcáin. A közel kétezer méter magasan fekvő, kellemes klímájú, kimondottan zöld kínai nagyváros tökéletes hely volt az országgal való kezdeti ismerkedésre. Hogy Kína egy, a korábban látottaktól totálisan eltérő ország, már az első métereken kiderült, ugyanis még az utcatáblákra festett írásjeleket sem sikerült a térképen lévőkkel összepárosítani. Nyilván a sok krix-krax is adott egyfajta csodaország hangulatot az egésznek, de az igazán érdekesek az itt-ott elkapott utcai életképek részletei voltak.

Elveszett jelentés.

Bambuszban párolt rizses rágcsálnivaló.

Madzsong, a kínai dominó.

Látogatóra várva.

A kínai járműipar egyik büszkesége.

Falidísz lesz belőle.

A többség azért nem így él.

Fültisztításhoz készülődve.

Hétvégi piac, zenészekkel.

Forrás: Szabadlábon

Kunming fás, tiszta utcáin kész felüdülés volt sétálgatni. Figyelgettem miket kínálnak az egymást érő mozgóárusok, be-bekukkantottam egy-két manufaktúra ajtaján, kerülgettem a hangtalanul suhanó elektromos robogókat (amiből ráadásul BMW utánzat is van), élveztem a kedvező árú WiFi-s kávézókat és meglepődtem, hogy a hétvégi bolhapiacon még levedlett kígyóbőrt is lehet kapni. A tavakkal tűzdelt belvárosi parkban csendesen kötögető kalapos nyugdíjas asszonyok között mászkáltam, fotóztam kínai sakkot játszó öregeket, hátratett kézzel, bambán bámészkodó nagypapákat, százéves muzsikusokat, meg még ezernyi más érdekességet. Délután beruháztam egy Lonely Planet Mandarin phrasebook-ba (biztos, ami biztos), a nap végén pedig elfogyasztottam életem első dumpling-ját kínai földön. Mennyei volt. Másnap délelőtt leintettem egy taxit (a lehúzós sofőr azonnal be akart forgatni, érdekes útvonalakkal próbálkozva), elvergődtem a buszállomásra és felszálltam a Dali felé tartó buszra.

Sajnos itt kifogtam egy-két büdösebb utast, és mivel ezen a járaton (vagy Kínában általában?) hely szerinti ültetés volt, nem lehetett a Dél-Amerikában kitanult trükkökkel próbálkozni. Sokat segített viszont, hogy a Kunmingba vezető kanyargós hegyi szerpentinek helyett ezúttal autópályán suhantunk, főleg rohamos tempóban épülő lakótelepek között. Volt még egy átszállásos csavar is az odaúton, aminek köszönhetően egy rövidebb szakaszon ölbe vett hátizsákkal kellett utaznom körülbelül 50x50 centiméter alapterületen, de inkább az volt lényeges, hogy estére végre megérkeztem Dali óvárosának sokszáz éves falai közé.

Dali valami olyasmi Kínának, mint Hội An Vietnamnak. A Ming dinasztia korabeli óváros ősi falai, macskaköves utcái, régi hatású épületei, márvány-, és fafaragó manufaktúrái rengeteg turistát vonzanak ide belföldről és külföldről egyaránt. A helység nagy vonzereje még az a kulturális örökség is, amely egyrészt az itt élő huszonöt nemzetség tradícióiból, másrészt pedig a város múltjából ered: Dali volt ugyanis Kína egyik kereskedelmi és kulturális kapuja India és Délkelet-Ázsia országai felé hosszú évszázadokon át.

Tapasztalt mester Dali egyik buddhista szentélyében. A legnagyobb kínai szótárak akár ötvenezer különböző írásjegyet is tartalmazhatnak - nézze meg nagyban is!

Forrás: Szabadlábon

Az egykoron virágzó Dali királyság fővárosának mai népszerűségére nyilván számtalan vendégház, étterem, kávézó, mosoda és szuvenírbolt épít, így az óváros fotogén utcái sokak számára akár visszataszítóan turistásnak is tűnhetnek. Nekem szimplán csak jól esett, hogy olcsó és kiváló minőségű a reggelire felszolgált tészta, hogy olajozottan tudom intézni az ügyes-bajos dolgimat egy végigbámészkodott nap után, vagy sörözés közben a verandáról lehet figyelni a sok kínai turistát (akik egy francia útitárs elmondása szerint még az ötcsillagos szállodában is simán beleköpnek a medencébe harákolás után).

Mivel Dali óvárosa az Erhai-tó mellett, a Cangshan-hegység lábánál, közel kétezer méteres magasságban fekszik, klímája májustól egészen október végéig esős. A magashegyi monszun hátrányaiból nekem bőven kijutott, így a Cangshan hófödte csúcsaiból, a csillogó hegyi patakokból és az Erhai smaragdzöld színéből túl sokat nem láttam. Cserébe viszont sikerült többször is alaposam elázni a bérelt robogón.

Forrás: Szabadlábon

Utolsó nap elgurultam a néhány kilométerre lévő Chongsheng buddhista pagodáihoz, melyek a Tang dinasztia korában épültek és mára Dali egyik szimbólumává váltak. A horribilis belépő láttán viszont inkább úgy döntöttem, hogy csak körbemotorozom a hegyoldalba épült monumentális parkot és be-bekukkantok az erre alkalmas helyeken. Próbáltam még tenni egy nagyobb kört az újváros irányába, útba ejtve más nevezetességeket, de a szakadó esőben egy idő után nem erőltettem tovább a motorozást, leadtam a gépet a kölcsönzőben és váltottam egy buszjegyet Lijang felé.]]> Kína http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=176 Wed, 30 Mar 2011 17:45:00 +0200 A furcsaságok sora Kínában kezdődik http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=189 szervek szájíze szerint van feltüntetve. Miután kétszeri belépésre jogosító turistavízumom rendben találtatott és a hátizsákommal együtt én is átmentem a röntgenszűrésen, már csak az ügyfélszolgálat értékelése maradt hátra. Hogy ez valójában micsoda, azt Orosz Péter egy remek sorozat részeként három éve már elmondta az internetnek.

A szakadó esőben első dolgom volt nemzeti valutát keríteni, ami Kínában alapvetően a renminbi, közvetlenül a makaói pataca és a hongkongi dollár előtt. Két-három kínai lakos megkérdezése után egyből rátaláltam egy pénzkiadó automatára. Az aprócska sikerből arra következtettem, hogy nem lesz itt semmilyen gáz a kommunikációval, biztosan ez is csak túl van spilázva, mint sok más dolog Kínával kapcsolatban. Nos, amint azt a következő posztokból látni fogják, ez bizony igencsak elhamarkodott következtetés volt.

Az éppen legerősebb ingertől vezérelve bevettem magam egy kínai étterembe, ami tartogatott ugyan néhány meglepetést a rendelés menetét illetően (a bejárat mellé kirakott húsok, szószok és köretek közül kellett választani), a megrendelt húsos-üvegtésztás-babos kombó íze és mennyisége viszont korrekt volt. Dolgom végeztével a szakadó esőben nagy nehezen elküszködtem magam a határváros pár utcával odébb fekvő buszállomásához, ahol a délutáni portás sajnos rossz hírrel fogadott: ma innen busz már sehová sem indul. Még nagyjából sem értettem meg, hogy mennyivel maradtam le az utolsó buszról. Kivettem egy nem túl olcsó, de legalább borzalmasan kinéző szobát az állomással szemben (tényleg az volt, elhihetik), aztán blogolással, Vietnamban beszerzett sorozatok bámulásával és ablakból nézelődéssel ütöttem el az időt.

Szorgos kínai árumozgatók.

Leredukálják a nők esszenciáját.

Kínai piac, eső után.

Forrás: Szabadlábon

A hollywoodi sorozatokba olyannyira sikerült belemélyedni, hogy csak hajnalban merültem álomba, ami miatt a délelőtti buszhoz már eleve késve indultam. Plusz elkövettem újra azt a hibát, amit legelőször az indonéz Jogjakartában vétettem. Nevezetesen azt, hogy nem állítottam át az órám időzóna-átlépést követően. Szerencsére volt akkora ráhagyás az időrendemben, hogy elérjem az egyetlen délelőtti buszt Kunmingba, Jünnan tartomány kínai léptékkel mérve szerény, hárommilliós fővárosába.

Óceánia, Ausztrália és Délkelet-Ázsia után igazi felüdülés volt háromezer méteres hegyek között, szerpentinen buszozni. A sejtelmes, ködös táj révén az élmény már-már Dél-Amerikát idézte, éppúgy, mint az utasközönség viselkedése. Perui magasságokba szerencsére nem emelkedtek, de a turha hosszas felhörgése, torokban gyűjtögetése és ablakon kiköpése például megvolt. Hogy ordítva tudnak csak telefonálni, azt mindannyian bizonyították, menet közben cigarettára rágyújtani viszont már kevesebben mertek. Európai turistaként roppant érdekes volt nézni, ahogy a kínai sofőr kínai utassal kiabál egy-egy meggyújtott cigi láttán. Az aprócska termetre méretezett ülések miatt egyáltalán nem bántam, hogy pár óránként megálltunk. Ilyenkor amúgy is mindig láttam valami érdekeset, például madzsongot játszó falusiakat, vagy házikedvencet sétáltató kínai kisgyereket.

Házikedvencet sétáltató kínai kisgyerek - nézze meg nagyban is!

Forrás: Szabadlábon

Kunmingba este kilenc körül érkeztünk meg. Sok fogalmam nem volt róla, hogy épp melyik részén vagyok a városnak, és ez a tudat a milliónyi kínai írásjel láttán csak tovább erősödött bennem. Jobbnak láttam hozzácsapódni egy brit hátizsákos sráchoz, aki épp útbaigazítást próbált kérni két angolul valamelyest értő helyi fiataltól. Mivel James jó fejnek tűnt elsőre, megbeszéltük, hogy elfelezzük a taxiköltséget, és közösen keresünk valami rendesebb szállást. A taxi belülről nem volt igazán bizalomgerjesztő, a vezetőülés ugyanis vastag acélrácsozattal volt elválasztva az utastér többi részétől. Ennek indokoltságát a környék hoteleit látva egyből megértettük: a pár órára kivehető szobák vendégközönsége szemmel láthatóan nem kizárólag turbékolni vágyó kínai szerelmesekből állt.

Mi végül az útikönyv által javasolt, kifogástalan minőségű Cloudland hostelben kötöttünk ki, melynek neve vélhetően a napközben látott jünnani hegyvidék látványára utal. Aznap este egy nagymosáson kívül már csak arra volt erőm, hogy felüssem a sokszáz oldalas Kína útikönyvet. Mennyire nyomasztó dolog úgy megérkezni egy kontinensnyi nagyságú, borzasztóan változatos országba, hogy halvány fogalmunk sincs a bejárni kívánt útvonalról!]]> Kína http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=189 Mon, 19 Jul 2010 16:55:00 +0200 Három nagyon rövid hónap Délkelet-Ázsiában http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=188 Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.

Forrás: Google Maps, Szabadlábon

Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.

Délkelet-Ázsia megismerését alapvetően kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérő arcberendezésekből, ízekből, ~~káoszból~~ nyüzsgésből és szokásokból bődületesen sok erőt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkező heteket, de inkább hónapokat fülig érő vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkőzni azokat a régi, rossz beidegződéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás első hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztő, hogy közel hat hónap idill kellett az "ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.

Tehát miután pár napig tartó semmittevéssel feltöltődtem Indonézia fővárosában, elindultam a jávai civilizáció bölcsőjét jelentő Jogjakarta felé, ahonnan a kihagyhatatlan látványosságok felkeresése után egyből csavartam tovább a Jáva keleti szélén fekvő Bromo vulkánhoz. Sajnos időm szűkössége ennek a keletre tartó vágtának az ezerarcú Balin véget vetett, ahonnan az indonéz szigetvilág egy másik szegletébe, Szumátrára katapultáltam. A világ legőrültebb tömegközlekedésének kipróbálása után ejtőztem pár napot a Toba-tó partján, majd turistavízumom lejáró érvényességét konstatálva Medanból továbbálltam Szingapúrba. Az Indonéziában eltöltött egy hónap sajnos épp csak arra volt elég, hogy nagyon megszerettesse velem az országot. Indonéziában az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után újabb elemmel bővült.

Szingapúr pár napos meglátogatása egyáltalán nem szerepelt az előzetes útitervben. A szedett-vedett és helyenként igencsak nyomorúságos Indonéziában eltöltött hetek után Szingapúr csillogása mégis kimondottan jól esett, a hostelben köszöntő magyar szavakról már nem is beszélve. Örömömbe mindössze akkor vegyült némi üröm, amikor a városállam üzleti negyedében sétálgatva azon járt az eszem, hogy bizony ennek a felhőtlen láblógatásnak vége lesz ám egyszer, aztán én is mehetek vissza a balettbe ugrálni.

Az Oroszlánvárosból egyenesen Kuala Lumpurba buszoztam, de még mielőtt belemerültem volna Malajzia fővárosának közepesen érdekes világába, kimentem a sepangi versenypályára szupersportkocsikat szpottolni. Délkelet-Ázsia egzotikus nevű metropoliszának gatyarohasztó melegéből Cameron Highlands hűs klímájába menekültem, amikor pedig sikerült betelni a teaültetvények mesebeli látványával, odébbálltam Penang kínainak ható szigetére. Malajziában két teljes hetet sem töltöttem el; Délkelet-Ázsia meglátogatott országai közül számomra ez volt az egyetlen, ami nem igazán mozgatott meg.

Következő állomásom már a thai határ túloldalán, az Andamán-tenger partján fekvő Krabi városában volt. Rai Leh nyugis partszakaszai és Phi Phi azúrkék öblei után Phuket konzumer-szigetére hajóztam, ahonnan egyenesen a Maláj-félsziget keleti oldalára buszoztam. Ennek az utazásnak kettős célja volt: egyrészt megtudni, hogy a Thai-öböl felkapottabb szigetei verik-e az Andamán-tenger látványvilágát (nem), másrészt pedig elérni azt a Ko Pha Ngan-i rendezvényt, amit a világ leginkább Half Moon Party néven ismer. A thai szigetek nyugalma és egyszerűsége után furcsa volt egy olyan világvárosban ébredni, amelyben a toronyházak között több szint magasan autóutak kavarognak, a bevásárlóközpontokban egymást érik a Louis Vuitton és Gucci-márkaboltok, az ember feje felett légkondis metrószerelvények robognak, az utcákon torlódó kocsisorok pedig folyamatosan dudaszótól hangosak. Bangkok környékének nevezetességei közül az ősi főváros, Ajutthaja és a Kwai folyóra épült híd tűnt a legígéretesebbnek, így ezekhez tettem egy-egy rövidebb látogatást a kambodzsai nyomor előtt.

Délkelet-Ázsia Bolíviájába megérkezni már önmagában is kalandszámba ment, és akkor még a világ nyolcadik csodáját, Phnompen éjszakai életét, vagy a Vörös Khmerek borzalmait nem is említettem. Kambodzsából másfél hét után jöttem el; egyrészt kezdett elegem lenni a szélsőségekből, másrészt pedig izgatta szívem a Vietnamról olvasott tengernyi dicséret.

És valóban, Kambodzsa után két felhőtlen héten keresztül csemegéztem a vietnami turizmus svédasztaláról. Az ezerhatszáz kilométernyi tengerparttal büszkélkedő és forró nyarakkal kínzó országból először Saigont motoroztam be keresztül-kasul, aztán következett a Mekong deltája, Mui Né dűnerengetege, Vietnam Szentendréje, Hanoi pezsgése, a Ha Long-öböl messze földön híres látványvilága, búcsúzóul pedig Sapa hegyvidéki lakosainak kedves egyszerűsége és barátságossága.

Amint az a fentiekből is látszik, három hónapnyi utazást Délkelet-Ázsiában nagyon könnyedén tele lehet pakolni változatos programokkal. Olyannyira, hogy ennyi idő alatt jó pár országba és országrészbe én bele sem tudtam szagolni. Azt nagyon sajnáltam, hogy kimaradt Mianmar és vele együtt Bagan romjai, a Popa-hegy, Mandalay és a burmai vidék. Hasonlóan elszomorított, hogy a Fülöp-szigetek elmaradott, zegzugos szigetvilágába sem tudtam ellátogatni, nem utaztam filippínó Jeepney-ken és nem is kacsintottam össze bizarr koboldmakikkal. Laosz, Brunei és Kelet-Timor átugrásába szerencsére már nem volt ennyire nehéz beletörődni.

Föld körüli utazásom soha meg nem íródó könyvében Délkelet-Ázsia egy külön fejezetet érdemelne, mert a régió gyökeresen eltér mindattól, amit korábban Közép-Amerikában, Dél-Amerikában, a Csendes-óceán szigetein vagy Ausztráliában tapasztaltam. Délkelet-Ázsia egzotikussága, nyüzsgése, kiszámíthatatlansága és olcsósága nekem kimondottan tetszett, talán a forróság és a magas páratartalom miatti állandó izzadás, na meg a csótányinvázió volt az, amit ebből a három hónapból el tudtam volna feledni. A történeti hűség kedvéért még elmondanám, hogy az utazás ezen szakaszát a korábbiaktól eltérően egyedül toltam végig, leszámítva azokat az alkalmi társulásokat, amiket más hátizsákosokkal, néhány nap erejéig improvizáltam.

Végül négy dolog, amit legközelebb Délkelet-Ázsiában máshogy kell csináljak:

sokkal mélyebbre merülni a helyi konyha változatos íztengerében,

még többet utazni bérelt robogón vagy egyéb, motorizált kétkerekűn,

több időt szánni a régió elmaradottabb szegleteire,

tizedszerre sem meglepődni azon, ha idegen kezek az ember nap által szőkített haját, kéz- vagy lábszőrzetét kíváncsian, kérdés nélkül tapogatni kezdik.

]]> Összefoglalók http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=188 Thu, 15 Jul 2010 18:55:00 +0200 Sapai adrenalinvadász http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=187 ecuadori Bañosban már láttam. Azt a marhulást a Fülöp-szigeteki farobogó-versenyekhez hasonlóan egy közelgő nemzeti ünnep alkalmából rendezték meg. A vietnami változatnak ellenben semmi köze nem volt az ünnepléshez.

Lào Cai városából motoroztam épp Sapa felé, amikor a hegyi szerpentin egyik kanyarjában felbukkant velem szemben egy azonosítatlan guruló tárgy. Közelebb érve derült csak ki, hogy egy aprócska deszkán gubbasztó vietnami gyereket látok, aki fémcsapágyakon gördülő lélekvesztőjén száguldozik hegynek lefelé, autók, buszok és motorok közt lavírozva. Amikor elment mellettem, nem akartam hinni a szememnek.

Sapai adrenalinvadász - nézze meg nagyban is!

Forrás: Szabadlábon

Úgy láttam, hogy kezelőszervek nem voltak a masinán ― erre a célra egy vékonyka vietnami papucsot használt a srác.]]> Érdekességek http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=187 Thu, 29 Apr 2010 17:30:00 +0200 Utolsó állomás Vietnamban: Sapa http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=186

*A kínai vasutak mintájára a vonatjegyeket Vietnamban is négy osztályba sorolják, mégpedig kényelem (puha/kemény) és jelleg (ülő/háló) alapján. A soft seater jegy tehát a harmadik legkényelmesebb, vagy második legkényelmetlenebb jegynek számít, attól függően, hogy félig teli vagy félig üres az a bizonyos pohár.

Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami később a gyönyörű táj és a kevés rendelkezésre álló idő miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerűbb magashegyi pihenővárosa, Sapa felé. Az odavezető út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.

Felhők felett.

Teraszok, amerre a szem ellát.

Hegyoldal, hajnalban.

Forrás: Szabadlábon

Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörű környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségéből, azért még mindig kellően érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki őslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

A városközpontban egymást érik a szállodák és az éttermek, a verseny pedig jótékony hatással van az árakra (nekem Vietnamban itt sikerült legolcsóbban szobát bérelnem, légkondival és internettel mindössze három euróért egy éjszakára). Rövidke alvás után átnéztem, hogy mit lenne érdemes megnézni a környéken (hegyi törzsek falvai, Indokína legmagasabb hegycsúcsa, satöbbi), aztán motorra pattantam és a mindenféle vackot áruló, rámenős kofákat magam mögött hagyva nekiálltam bejárni a környéket.

Idilli hill station.

Sapa főtere.

Árusok sora Sapa központjában.

Forrás: Szabadlábon

Sapa központjához képest a térség falvai mondhatni szegények és elmaradottak, a többség még ma is deszkákból tákolt, áram nélküli, döngölt padlójú házakban lakik. Megélhetési forrásuk a földművelés, az állattartás, a ruhafestés (indigó!), na és persze a turizmus (népviseleti szuveníreket készítenek). Az ösvényeken motorozva annyi érdekességet láttam, hogy alig győztem memóriakártyával ― hosszú galéria következik.

Forrás: Szabadlábon

Több hónapnyi utazás után már viszonylag tisztán láttam, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha az ember éppen társsal vagy egyedül hátizsákozik. Utóbbi egyik nyilvánvaló sajátossága, hogy az utazó sokkal gyakrabban és jobban kontaktál a helyiekkel ― Sapa márpedig ebből a szempontból kiváló helyszínnek bizonyult. Nagyszerű dolog volt kézzel-lábbal kommunikálni a falvakban élőkkel, aztán húzni egy kövér gázt a rizsteraszok közötti szerpentinen. Az már csak hab volt a tortán, amikor összefutottam azzal a két angol sráccal, akikkel pár napja még egy hajón lógattuk a lábunkat a Ha Long-öbölben.

Indulásom reggelén persze szakadó esőre ébredtem, úgyhogy ezt a robogóbérlést sem úsztam meg anélkül, hogy bőrig áztam volna. Szerencsére a hátizsák vízhatlan takarója sokáig kitartott, és már csak Lào Cai közelében kezdte átengedni a vizet. Ezt a másfél órányi reggeli szerpentinezést örömmel kihagytam volna. Megérkezéskor nagyon rosszul nézhettem ki, mert a vasútállomással szemközti étterem tulajdonosa, akitől a mopedet béreltem, megkínált egy forró levessel, majd fejembe nyomott egy rizskalapot és ingyen elfuvarozott a határhoz. A hivatal előtt búcsút intettünk egymásnak: ő visszagurult a városba, én pedig a szakadó esőben átgyalogoltam Kínába.

A híd túloldala már Kína - nézze meg nagyban is!

Forrás: Szabadlábon

]]> Vietnam http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=186 Tue, 20 Apr 2010 11:25:00 +0200 Futószalag-élmény és látványparádé a Ha Long-öbölben http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=185
A Hanoiban székelő ezernyi ügynök és az öbölben működő hajótársaságok közötti feladatmegosztás viszonylag egyszerű: előbbiek a fővárosban és környékén behálózzák a turistákat, majd (mikro)buszokba zsúfolva leszállítják őket közvetlenül Ha Long város kikötőjébe (egy megálló valamelyik kézművesboltnál természetesen kötelező). A kikötőben aztán kezdetét veszi az egymást taposó turistacsoportok csere-beréje, ami a kifizetett díjak, a szabad hajók, és az operátorok gátlástalanságának függvényében számos meglepetést eredményezhet. Amerikai útitársaim például itt tudták meg, hogy nem olyan és akkora lesz a kaja, mint amit nekik ígértek, illetve a hajón lévő szobákban nem fog működni a légkondícionálás. Engem ― szóló utazóként ― indulás előtt vagy kétszer raktak át másik hajóra, de végül szerencsém volt, mert fapados áron deluxe kajütben élvezhettem az utat.

A zsúfolt kikötő roppant kiábrándító volt, de miután kihajóztunk, a látvány mindenért kárpótolt. Thaiföldön ugyan láttam már hasonlót, de azt a vietnami verzió simán überelte. A program nem volt egy adrenalinbomba, viszont nagyjából ugyanazt takarta minden csoport számára: nappal barlangnézés, utána kajakozás valamelyik öbölben, opcionális horgászás, este pedig sütögetés és sörözés a hajó fedélzetén. Egyedüli utazóként nagyon nem mindegy, hogy milyen csoportot fogunk ki: egy sótlan McKinsey és két kivagyi PwC tanácsadót leszámítva nekem ezzel mákom volt. A prímet két vidám angol srác és az az amerikai ügyvédlány vitte, aki motoros bandákból kikerülő gyilkosokat szokott védeni munkaidejében. A sör természetesen jól csúszott, a beszélgetés pedig egészen hajnalig húzódott.

A mi hajónk reggel, a Ha Long-öbölben töltött éjszaka után egyből a kikötő felé vette az irányt, a két napnyi program tehát nettóban csak egyet jelentett. Aki ismerős társasággal megy vagy kifog egy lazább csapatot, simán el tud tölteni akár három napot is az öböl környékén anélkül, hogy megunná a lassan váltakozó sziklák, a napsütés, a smaragdzöld víz és a jéghideg sör kombinációját.

Turnusváltás a kikötőben.

Míves hajóorr.

Csak kevés hajón húzzák fel a jellegzetes vitorlákat.

Giccses barlangi fényjáték.

A nyílás mögött egy zárt öböl rejlik.

Csobbanás odabent.

A Ha Long-öböl úszó falvainak egyike.

Vacsora után.

Rengeteg.

Forrás: Szabadlábon

Miután kikötöttünk és a betonstégen tülekedve-egyensúlyozva átküzdöttem magam az indulni készülő turisták tömegein, ledobtam a hátizsákom a parkolóban árválkodó fa árnyékába, és újból megfogadtam, hogy Vietnamba nyáron többet soha. A dögmeleg a vízen ringatózva, menetszélben még valahogy elviselhető volt, a szárazföldön azonban ugyanez valódi kínzássá lett. A parkolóban megtudtam, hogy más hajókon komolyabb konfliktusok is adódtak az átverések miatt. A mi utunk ezekhez képest kifejezetten zökkenőmentesre sikerült, és ezt az élményt sem a túrába zsúfolt, összecsapott záróebéd, sem a fárasztó és kátyús hazaút nem tudta már beárnyékolni.

Hanoiban aztán rendeztem soraimat, belapátoltam egy nagy adag paradicsomos spagettit, majd a vasútállomáson felszálltam a Lào Cai felé induló éjszakai vonatra. Az utolsó dolog, amit láttam Hanoiból, az a Vörös-folyón átívelő híd volt. A Gustave Eiffel tervezte fémszerkezet korlátjánál fiatal vietnami párok egész sora ölelkezett ― úgy látszik, ott ez valami romantik helynek számít.]]> Vietnam http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=185 Tue, 20 Apr 2010 10:55:00 +0200 Hanoi http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=184
Először a világ körüli repjegy ismételt módosítását kellett megoldani, melynek időigényét ― okulva a dzsakartai tapasztalatokból ― nem mertem alábecsülni. A British Airways irodájának felkutatásához az indonéz fővárosban több mint négy óra kellett, és a nem kevésbé kaotikusnak tűnő Hanoiban semmilyen jel nem utalt arra, hogy ezúttal sokkal könyebb dolgom lesz. Továbbá le kellett még szerveznem egy túrát a Ha Long-öbölhöz, valamint vennem egy vonatjegyet a kínai határ közelében fekvő Sapa irányába. Meg jó lett volna valamit látni is Hanoiból. És erre az egészre volt körülbelül öt napom.

Az angol légitársaság irodájának felkereséséhez fogadtam egy robogóst, akivel elindultunk a hivatalos weboldalon megadott címre. Sajnos arról nagyon gyorsan kiderült, hogy már nem él, az iroda ugyanis elköltözött. Kérdezősködtünk egy darabig a környéken, míg végül egy közeli irodaház portása adott nekünk egy tippet. Elgurultunk a megadott címre, de ott British Airways helyett a Lien Viet Bank egyik fiókja állt. Bent szerencsére beszéltek angolul, és segítettek nekem kinyomozni, hogy az angolok épp hol bérelnek irodát a városban. Innen már viszonylag könnyű dolgom volt, némi robogózást és tizenegy euró leszurkolását követően végeztem is a maradék repjegyek átütemezésével. De hogy ne legyen minden szép és jó, kiderült, hogy az útikönyvem a nagy keresésben véletlenül a bankfiókban maradt. Ugyanolyan könyvet ugyan fillérekért kaphattam volna bármelyik árusnál, a benne lévő jegyzeteket azonban nehéz lett volna pótolni, ezért inkább visszavitettem magam egy mototaxissal a környékre. A zsibvásáros és számomra egyformának tűnő utcákon persze nem sikerült megtalálnunk pont azt a bankfiókot, ami a rekkenő hőségben és a tűző napon csak emelte a jókedvet. Végül visszamentem a szállásra, hogy a környéken bóklászva ráakadjak ugyanarra a motorosra, akivel a reggeli címkereső túrát megjártuk. Valójában magam sem hittem a tervben, mégis bejött ― megtaláltam a fószert! Elmagyaráztam neki a szituációt, és mivel ő emlékezett a bankra, délután négyre sikerült is visszaszerezni a könyvet.

Második elintézendőm a túraszervezés volt Vietnam egyik legismertebb látványosságához, a Ha Long-öbölhöz. Bedéék révén elvileg már nálam volt a tudás, mindössze annyi meglepetés ért, hogy ottjártamkor a Vega Travel épp zárva volt. Végigböngésztem én a környékbeli utazási irodák ajánlatait, de szinte mindből áradt az átverés hátizsákos orr számára már oly ismerős, bűzös szaga. Felkészülve a legrosszabbra befizettem egy olcsóbb verzióra, azzal az ideológiával, hogy ha már egyszer úgyis lehúznak, legalább ne bukjak rajta sokat (szerencsére egész jól sikerült a kirándulás, de erről majd később). A vonatjegy beszerzése az első két ponthoz képest már tükörsimán ment: a kínai határ közelében fekvő Lào Cai vasútállomására szóló ülőjegyet közvetlenül a Ha Long-öbölhöz tervezett kirándulás utánra időzítettem.

Mire mindhárom feladattal végeztem, maradt még nettó egy napom Hanoi megismerésére. Mivel a repjegymizéria során a város külső kerületeit keresztül-kasul bejártam, ezúttal megelégedtem a belváros olyan nevezetességeinek felkeresésével, mint az Irodalom temploma, a Ho Si Minh mauzóleum vagy a Hoan Kiem-tó. A XI. században épült Irodalom templomában működött Vietnam első egyeteme, fákkal teli árnyas parkjában kifejezetten jól csúszott az életmentő Bia hơi. Ho apó mauzóleumával nem volt szerencsém, mivel a rugalmatlan nyitvatartási idő feszített ütemtervemnek még véletlenül sem kedvezett. A komplexum környékén azért tudtam lőni pár elgondolkodtató fényképet. A bámészkodást az óváros szívében elhelyezkedő, komplett sztorival büszkélkedő tó környékén fejeztem be. A Városliget hangulatát idéző környék egyik éttermében amúgy összefutottam azzal a Kanadában élő penangi sráccal, akivel az egy héttel korábbi Mekong-túrán volt alkalmam megismerkedni. A meglepetés legalább olyan erejű volt, mint a két hónappal azelőtti Kuala Lumpurban, úgyhogy hideg sörök és remek helyi ételek felett hosszasan meg is ünnepeltük.

Forrás: Szabadlábon

Amit Saigonról korábban már leírtam, nagyjából igaz Hanoira is: utcai kajáldák tömege, hamisított CD-k és robogók áradata, fülledtség, fergeteges konyha és filléres költségek, már-már ecuadori léptékű gyümölcsáradat (tengeri is), bambuszrudat cipelő rizskalapos asszonyok*, helyenként francia utózöngék, vöröslő lobogók, egypártrendszer, na meg a rendszerváltás lengedező szellője. És bár Hanoi Ho Si Minh-városnál jóval kisebb, a tempó és a nyüzsgés ugyanolyan. Hogy nem tudtam ezen a helyen kettőnél több napot eltölteni, azt csak azért nem sajnáltam, mert utazásom soron következő állomása legalább ennyi izgalmat ígért.

*A frekventáltabb helyeken velük érdemes vigyázni. Van aki csak megtévesztésből játssza ezt a szerepet, és előszeretettel adja át a bambuszrúd-rizskalap szettet mondjuk egy fotó erejéig. A mutatvány végén meg csak csodálkozik a turista, hogy a nagy egyensúlyozás és öltözködés közepette elillant a pénztárcája.

]]> Vietnam http://www.szabadlabon.hu/index.php?itemid=184 Tue, 20 Apr 2010 09:55:00 +0200